Terry Pratchett: A Kaszás
Írta: Galgóczi Tamás | 2016. 12. 02.
„Tud bánni a kaszával?
Ajtó Vili mintha elgondolkozott volna ezen a kérdésen. Majd azt felelte: AZT HISZEM, ERRE EGY HATÁROZOTT IGEN-T ADHATOK VÁLASZUL, SZELLEGI KISASSZONY.”
Ezzel az idézettel nagyjából vázoltam is a könyv felének fő cselekményét. Ajtó Vili ebben a jelenetben a HALÁL álneve, és ezúttal nem röpke kirándulás, mondhatni álruhás kiruccanás keretében vegyül a halandókkal, hanem kényszerből – ugyanis kirúgják az állásából. Bírálói szerint túlságosan sokat veszített semlegességéből, már-már valakinek tekinthető, akinek kapcsolatai, családja, stb-stb. van, és ebben a munkakörben ez megengedhetetlen.
Amikor szembesül ezzel a számára új helyzettel – munkakönyv helyett kapott egy fájintos homokórát – a HALÁL elindul, hogy kiélvezze a hátralévő idejét, és megragadva az első lehetőséget, napszámosnak áll egy farmon. Ebből a morbid helyzetből Pratchett egy még bizarrabb eseménysort kreált, elvégre a világ apró, hétköznapi dolgairól a kaszás semmit sem tud, így rendre fura helyzetekben találja magát – és akkor még nem beszéltem a kaszálási stílusáról, munkaruhájáról.
Ezzel párhuzamosan egy másik történetet követhetünk, amely bizonyos értelemben az előző folyománya: elvégre amikor Zsindely Kalán minden kollégája megelégedésére végre távozik az árnyékvilágból, akkor a közmegegyezés szerint a HALÁL köteles érte jönni, és elindítani azon az úton, amerre a jobb létre jogosult varázslók menni szoktak. Ám ezúttal hiába várja a hivatalból kirendelt idegenvezetőjét, az csak nem jön.
Így kénytelen kelletlen Kalán visszatér testébe – amivel már önmagában is hatalmas problémát okoz, hiszen így már sem halottnak, sem élőnek nem tekinthető. De akkor minek? – teszik fel jogosan a kérdést a Láthatatlan Egyetem varázslói. Amíg ezen a cseppet sem könnyű kérdésen rágódnak, Kalán szembesül eddigi életével, és nem lesz boldogabb.
Röviden ennyivel letudható az érdemi rész, lehet dicsérni egyes jeleneteket, idézni pár remek bekezdést, mint például ezt:
„Zsindely Kalán úgy indult meg előre, mint egy zsonglőr, aki egyszerre tizennyolc tányért próbál a levegőben tartani; mint az az ember, aki egy olyan használati utasításból próbál egy videófelvevőt beprogramozni, amelyet japánról fordított hollandra egy koreai rizsszedő; mint az ember, aki éppen most döbben rá, mit is jelent igazából az önuralom.”
Arra kérdésre, hogy akkor ez most jó vagy rossz Korongvilág kötet, némi gondolkodás után két válasszal felelek. Az egyik az, hogy gyakorlatilag nem létezik vacak Korongvilág regény (legalábbis nem tudok róla, nem láttam, hallottam vagy olvastam olyanról), mert ha a történettel vagy a karakterekkel bármi probléma lenne, bicsaklás vagy sutaság formájában, ez a világ önmagában olyan határozottan folyamatosan változó, állandóan gyarapodó valami, tele mulatságos dolgokkal, amelyek miatt még a legszőrösebb szívű kritikusnak is mosolyra húzódik olvasás közben a szája széle.
A másik, az olvasóban alapintelligenciát feltételező értelmezésem szerint Pratchett jóval a halála előtt eljutott oda, hogy feltegye a kérdést, miként is állunk manapság, itt a nyugati kultúrkör kellős közepén az élet és a halál kérdésével. Kalán esete nemcsak arra figyelmeztet, miért rossz az egyedüllét, hanem arra is, milyen könnyű nagyon sok munkával elszúrni a rendelkezésünkre álló időt, és miért gond az, ha fogalmunk sincs arról, kik is vagyunk valójában. Tisztában vagyok vele, hogy ez utóbbi felvetés megkíván némi kort az értelmezéshez, de a dolgok jelenlegi állása szerint előbb-utóbb mindenki összegyűjt annyi évet, amikor már érteni fogja, miről beszélek.
Ezt is köszönöm, Mr. Pratchett, remélem nevettek párat a kaszással, miközben egy darabig együtt mentek az úton.