Főkép

Teremtő fantázia – ezzel a két szóval tudom legjobban jellemezni mindazt, amit az aktuális Korongvilág regénnyel kapcsolatban gondolok, mert a mai napig lenyűgöz az, amit és ahogyan ebből az alapötletből Pratchett kötetről-kötetre megalkot. Nagyon sok embert láttam már íróként, akinek volt egy remek ideája, és abból egy fantasztikus sztorit csinált, majd amikor arra került a sor, hogy a megérdemelt siker után megírja a folytatást, bizony a következő részek egyre laposabbak, egyre unalmasabbak lettek.

 

Ellenben Terry Pratchett-tel, aki erre a kifejezetten lapos alapokra épülő világnak olyan dimbes-dombos topográfiát kerekített, annyi érdekességet, ötletet, csűr-csavart zsúfolt bele, hogy az valami hihetetlen. És akkor még nem szóltam arról, hogy mindeközben arra is jut ideje, hogy ártatlan ábrázattal idézzen, hivatkozzon, utaljon egyéb művekre. Ezeket ugyan nem mindenki ismeri (én is csak töredékét), de aki időnként felfedez egyet, annak még jobban elkerekedik a szeme, és önkéntelenül azt mondja: Te jó ég, mi mindenre volt képes ez az ember!

 

Nekem róla elsőként Wodehouse jut az eszembe, aki miközben szórta magából a könnyed és kacagtató angol humort rejtő könyveit, azért rendre képes volt egy-egy műveltebb szereplő révén klasszikus verseket, szerzőket megidézni. Aztán picit Tolkien, bár értelemszerűen Pratchett messze nem foglalkozik annyit a különféle népek és fajok nyelvtanával, és esze ágában sincs olyan időrendi mitológiát legyártani, mint ami Középföldéhez készült. De nála ez sokkal inkább erény: anélkül, hogy különösebben belebonyolódna a világ teremtésébe és múltjába, mégis mindig sikerül úgy írnia, hogy az olvasó nem érzi hasra ütésből született epizódnak, hanem egy jól átgondolt, koherens egész fontos alkotóelemeként tartja kézben.

 

Az utóbbi évek egyik legjobb húzása szerintem az ifjúsági alsorozat elindítása volt, kivált Sajogi Stefánia kilencéves birkapásztorlány kalandjai a dombok között, avagy boszorkány leszek, csak még nem tudok róla megalkotásáért érdemelte ki tiszteletemet (újfent). Remélem ebből sosem lesz mai értelemben vett young adult történet.

 

Az előző részben történt ami történt, serpenyők és egyebek, minek eredményeként ifjú hősnőnk a boszorkányok látóterébe került, mert rájöttek, hogy belőle bizony nem akármilyen boszorkány lesz, és akkor már mindenki jobban jár, ha felügyelik a fejlődését. Ennek köszönhetően a második kötetben Stefánia elindul tanonckodása helyszínére, ami kellőképpen messze van ahhoz, hogy a hazai környezet ne zavarja a tanulásban. Minden várakozása ellenére ez kezdetben semmi izgalmat nem jelent, mert szomszédlátogatáson, házimunkán kívül mást nem kell csinálnia. Ez pedig, lássuk be, egy tízéves, analitikus elmével és kellő kíváncsisággal rendelkező kislány számára nem feltétlenül jelenti a vágyai netovábbját. De ha ez kell a boszorkánysághoz, akkor ez kell. Aztán történik valami, és ez a nyugalom felborul.

 

Olvasóként pedig csak ámulok és bámulok, hogy már megint mibe keveredett ez csöpp lány. Elég ha csak azt mondom, miután befejeztem a könyvet, muszáj volt újrakezdenem az utolsó száz oldalt! Egyrészt mert nagyon tetszett a befejezés, igen, ez utolsó száz oldal nagyjából csak a befejezésről szól, vagyis szerzőnk megadja a módját. Kellőképpen kidolgozza az ötletet, minden szálat lezár, minden fontosabb szereplővel foglalkozik, szóval semmi kapkodás, hamariság. Másrészt meg gyönyörűséges a szöveg, kezdve attól, hogy a tünde népek ízes tájszólása nyomokban gyermekkorom alföldi beszédét idézi, folytatva azzal, hogy olyan párbeszédek vannak benne, olyan gondolatokat fogalmaz meg, amelyeket pusztán önmagukért érdemes elolvasni – és ez nekem még mindig nagyon tetszik.

 

„Hogy mikor nem szabad hallgatni az agyunknak arra régi kis darabjára, ami a majmok vezetője akar lenni, és ami támad, amikor meglepi valami – magyarázta Stefánia. – Ami reagál. Nem pedig gondolkozik. Embernek lenni azt jelenti, hogy tudjuk, mikor ne legyünk majmok, hüllők, vagy bármelyik másik régi visszhangunk. De te, amikor elfoglalod az embereket, elnémítod az emberi részüket. Te a majomra hallgatsz. A majom nem tudja, mire van szüksége, csak azt tudja, mit akar. Nem, te nem egy „mi” vagy. Te egy „én” vagy.”

 

A szerző életrajza