Főkép

Ha bárki megkérdezi tőlem az egyetlen egy könyv címét, amelyet magammal vinnék egy lakatlan szigetre, ha csak egyet vihetnék, sosem kérdés: L. Frank Baum: Óz, a nagy varázsló. Amióta az eszemet tudom, ez az a történet, ami mindent jelent nekem. Drága nagymamám már akkor felolvasta, amikor még esélyem sem volt egyedül olvasni, bár a családi legenda szerint pont ebből a meseregényből tanultam meg a betűk ismeretét, merthogy már jóval azelőtt olvastam magam is, mielőtt iskolába kerültem volna. Lenyűgözött az a világ, amiről Baum mesélt, a messzi, titokzatos Kansas, a maga szürkeségével és a patchwork-családot összekötő szeretetével. A tornádó, ami elragadta a házat, a mumpicok, a jó és a gonosz boszorkányok, a varázsló, aki mégsem az, de talán valahol mégis, a különös teremtmények emberek és állatok között, a történetek kalidákról, szárnyas majmokról, Porcelánországról, kvarangyokról, mindez mélységesen lenyűgözött. A sárga téglás úton haladok magam is, úgy gondolom, születésem óta, és egyaránt élek a szivárványon innen és túl, sőt: a szivárványban.

 

Pontosan azért, mert ennyire szeretem az eredeti alaptörténetet (amelyről kevesen tudják, hogy sokrészes regénysorozat első darabja), mindig tartottam attól, amikor ehhez nyúlt egy író valahol a világon, mert féltem, hogy tönkreteszi a történetet, a világot, az álomországot, ahova mindig el lehet menekülni a bajok, a problémák elől, és ott végül rálelni a megoldásra. Majd jött Danielle Paige, és egy csapásra szó szerint fenekestől felfordította a békés, boldog, végül egyensúlyba került sztorit. Ráadásul modern korba helyezte. A szívem mélyén éreztem, nekem ezt a könyvet olvasnom kell. Furcsa mód ezúttal nem féltem attól, hogy csorbul bennem a régi élmény. Egyrészt annak sok évtizedes stabilitása miatt, másrészt pedig eddigi tapasztalataim alapján tudom, hogy a GABO nem kispályázik, és eddig csakis remek olvasmányélményeim kerültek ki a kezük közül. Nem történt ez máshogy Dorothy esetében sem.

 

Paige-nek sikerült az a bűvészmutatvány, úgy felfordítani fenekestől az első eredeti regényből ismert Oz birodalmát, hogy megőrizte a Baum által képviselt értékeket. Nevezetesen: létezik jó és rossz, és semmi nem az, aminek elsőre látszik. Ugyanúgy gondolkodásra késztet, mint a nagy előd (akinek egyébként nem árt a teljes regényfolyamát ismerni ahhoz, hogy érthessük a Paige vagy akár a Gregory Magurie által teremtett világot – utóbbit a Wicked, magyarul A Boszorkány című regény írójaként ismerhetjük, könyvéből később világhírű musical is készült). Viszont alkalmazkodik a modernebb kor más jellegű problémáihoz, kihívásaihoz, és nem tudom nem észrevenni adott esetben a politikai áthallásokat. Pont attól érzem remeknek a történetet, hogy nem személyeskedik, nem a saját országára vonatkoztat ebben a tekintetben, hanem már-már Orwelli módon vázol egy jövőképet, ami bizony, nagyon is valószínűsíthető.

 

Utálok spoileres véleményt olvasni, az írásuktól is tartózkodom. Ebben az esetben azonban már maga a regénycím, ami egyben a többrészes könyvsorozat címe is (közben már megjelent a második rész is magyarul), egy komoly spoiler, és erre a fülszöveg csak rátesz pár lapáttal.

 

Ebben a történetben is lány a főszereplő, akit a tornádó Oz földjére visz – ezzel aztán véget is ér a hasonlóság. Amy ugyanis egy olyan világba cseppen bele, amelyet az eredetileg jól ismert, abszolút pozitív szereplők fenekestől felfordítottak azóta, hogy hatalom került a kezükbe. Óriási párhuzamok kerülnek elő mind Dorothy, mind a Bádog Favágó, a Madárijesztő és a Gyáva Oroszlán kapcsán, ezek miatt egyenként kezet csókolnék az írónőnek. Azért pedig szintén, hogy nemcsak a világszerte ismert első rész szereplőivel találkozhatunk a regényben, hanem belevonja Oz világának a későbbi, eredeti történetfolyamból megismerhető egyéb fontos figuráit. Az írónő zseniális módon csavar az eredeti történeten, a továbbgondolás nem egy meseszerű világra utal, ahogy már a regény címe sem: itt nem a jó és a rossz harcáról olvashatunk, mert senkiről nem tudjuk, hogy a jók vagy a gonoszok közé tartozik-e, beleértve ezzel a kérdést, vajon mi magunk jók vagy rosszak vagyunk-e, és mitől leszünk azok. Görbe tükröt tart elénk, ami nem papolja, hogy mi vagyunk a legszebbek, éppen ellenkezőleg: gondolkodásra, újratervezésre, cselekvésre készteti az olvasót. Akad némi aktuálpolitikai áthallása is a történetnek, de erről majd a második rész kapcsán szeretnék néhány mondat erejéig kitérni, mert abban hangsúlyosabb.

 

Van itt sok minden, amiért a jelenleg oly népszerű young adult könyveket szívesen olvassák a fiatalok: kortársak általi abúzus, rivalizálás, csonka család, komoly problémákkal küzdő, egyedülálló szülő. Ugyanakkor a mesevilág, amely eddig biztonságos menedéket nyújthatott annak, aki oda húzódott vissza, már nem az az egyértelmű, biztonságot adó terület. Sokkal inkább egy rémálom, amelyikben nem látszik kiút a teljesen máshogy viselkedő szereplők életéből, és Amy joggal érezheti úgy, hogy mindenki elől menekülnie kell.

 

Aki kedveli a problémamegoldó, nem szokványos séma szerint megírt történeteket, illetve szerette, szereti az eredeti Oz-t, annak Paige regénye szerintem mindenképpen kötelező olvasmány. Annyira érdekes és izgalmas, hogy bevallom, nem voltam képes kivárni a következő rész magyar fordítását, hanem amint befejeztem az első kötetet magyarul, már dugtam is az orrom az angol nyelvű folytatásba. Csak ajánlani tudom, mert izgalmas, érdekes, fordulatos, hihetetlenül olvasmányos, de vigyázat: brutális függővége van az első regénynek!

 

Részlet a regényből