Philip K. Dick: Emlékmás
Írta: Uzseka Norbert | 2016. 09. 24.
Philip K. Dick már több, mint három évtizede átpártolt a túloldalhoz, de írásai még mindig rémisztő erővel jelenítik meg azt, ami számára talán a jövőnek tűnt, de a számunkra egyre inkább a jelent jelentik. Az író mintha azon munkálkodott volna, hogy az összes lehetséges borzalmat megírja, ami az emberiségre várhat – kétlem, hogy ha ma előbukkanna egy időgépből, bármin meglepődne. Ez azonban nem zárja ki, hogy az olvasót máig meglepje.
Itt van például ez a novellaválogatás. Dick regényeihez képest a novellák csak még inkább ötletparádék: mintha őt a korlátozott terjedelem nem, hogy gátolta, de inkább felszabadította volna. Bár novellái zöme kerek egész, mégsem kellett ezekben mindent olyan mélységig kidolgozni, mint a regényekben, és ettől végképp szabadjára engedte képzeletét, mely még akkor is megrögzötten ragaszkodott a dicki valóság bizonyos részeihez, amikor mondjuk robotokról vagy földönkívüliekről írt. Ezek amúgy kevésbé sűrűn fordulnak elő nála, mint a legtöbb sci-fi írónál, de még olyankor is azt mutatják meg, arra reflektálnak, hogy milyen is az ember. S persze, Dick szerint, önpusztító, közveszélyes, és megérett a végre…
Az Emlékmás című válogatásba hat, klasszikusnak számító, magyarul már korábban megjelent novella került (melyek zöme így vagy úgy de a mozivásznon is felbukkant), és ugyanennyi eddig kiadatlan. A felhozatal így elég vegyes, a zseniálistól a maradékig van itt mindenféle, de még az olyan, hovatovább kiszámítható sztori is súlyos mondanivalót cipel, mint a záró „Mi az ember?”, mely akár egy nyitottabb női magazinban is helyet kaphatott volna, mert talán ez az egyetlen Dick-írás, melyben van valamiféle romantika. Vagy ott „A megőrzőgép”, mely egy hagymázas ötletre épül: mi lenne, ha egy gép élőlénnyé tudná változtatni a klasszikus zeneműveket, s mivé válnának aztán ezek, ha szabadjára engednénk őket…
A címadó novella több verzióban is megfilmesítésre került már, de a Tom Cruise főszereplésével készült Különvéleményre is sokan emlékezhetnek. Mindkettő jellegzetes PKD-írás: benne van a rá oly jellemző paranoia és pesszimizmus, és az, hogy egy adott jövőbeli helyzetet, elképzelést visz végig megtorpanás és kímélet nélkül – s persze valami csavarral. Ez is egy alapvető jellemzője Dick írásainak, hogy valami csavarnak lennie kell, ahogy George R.R. Martin sem bírna fejezetet befejezni cliffhanger nélkül.
Philip K. Dick fantasztikus műveinek a mélyén ott sikolt és robajlik a borzalmas valóság, épp ezért úgy működnek, akár valami gyógyszer, mint valami pirula, amit bevesz az ember, hogy felébredjen. Azt persze nem állítom, hogy tudott mindent, vagy hogy tudta, mi a megfejtés. De azt tudta, hogy amilyen világban élünk, és ami abból következik (mi vagyunk az ő jövője!), az nem jó, az nem az igazi élet. Az mind csupán illúzió, virtuális valóság, beültetett emlékek, manipuláció. De kell lennie kiútnak ebből, és ehhez az első lépés épp ez a felismerés. Jó utat!