Főkép

Valamikor a jövőben az emberiség eljutott az Imakula bolygóra – hogy aztán évezredekig ott ragadjon. Hiába tettek meg hatalmas távolságot a csillagok között, ha aztán egy olyan planétát találtak, amin aztán sem vasat, sem acélt nem tudnak bányászni. Erőforrások híján gépek sincsenek, az emberiség pedig egyfajta középkorra emlékeztető fejlettségi szinten él három másik, intelligens fajjal az Imakulán. Közülük a koblindok a legértelmesebbek, hozzájuk képest a törpök és különösen a karcsuntok alig tűnnek többnek, mint az állatok – nem véletlen hát, hogy az emberiség az uralkodó faj a bolygón. Igaz, időről időre a koblindok kiáradnak királyságukból, hogy szinte a nullával tegyék egyenlővé az emberi fajt, ám a rendszeres pusztításokat egy családfa töretlenül túléli: ők az uralkodó család, a Heptagon Ház. Türelem, akinek a valódi királynak kellene lennie, a trónbitorlót szolgálja, még ha tudja is, hogy ő a hetedik hetedik hetedik lány, aki a próféciák szerint majd vagy megmenti, vagy elpusztítja a világot...

 

Már felütése alapján sem tűnik mindennapi regénynek a Fhérgek, nem véletlenül szól a szerkesztői előszó arról, hogy milyen nehéz is bekategorizálni egyes könyveket. Aki szeret ilyesmiben elmélyedni, annak szívesen mesélek arról, hogy Orson Scott Card legújabb magyarul megjelent regényét azért én science fictionnek tartom, még ha nem is a legklasszikusabb értelemben. Nagyon erős benne a genetika, érezni rajta a tudományos gondolkodásmódot, még ha a sci-fi díszletek (mint az idegen fajok vagy már maga a bolygó is) mögött egy sokkal inkább fantasy-re emlékeztető cselekmény bújik meg. A jóslat alapján kiválasztott fiatal (akinek különböző akadályokon át végül a világot kell megmentenie) mintha csak egy high fantasy-ből bújt volna elő, a történet planetáris románcra hajazó elemeiről nem is szólva. Úgyhogy aki nagyon „kemény” tudományos regényt keres, annak nem biztos, hogy a Fhérgeket ajánlom (kivéve persze, ha mondjuk a Dűne rajongója) – mindenki másnak viszont annál izgalmasabb olvasmány lehet.

 

Nem mintha mást vártam volna Cardtól: okkal lett az egyik kedvenc szerzőm, jóllehet mostani regényében egy teljesen más arcát vélem felfedezni (így nem biztos, hogy érdemes tőle elsőként ezt választani, szerintem ez alapján nem mindenki fogja megszeretni). Ez nem a Teremtő Alvin sorozatban vagy A Holtak Szószólójában megismert humanista-idealista, az emberiségben mélyen hívő Card, de még csak nem is a kegyetlen, húsba vágó, fájdalmas regények (Végjáték) írója. Ha hasonlítanom kellene valamihez, akkor a cselekmény felszíne alatt megbúvó allegóriák miatt A kegyelem ára jutna az eszembe, de ezúttal mégis teljesen más a végeredmény. A Fhérgek ugyanis sokkal inkább szól a Cardot aktuálisan foglalkoztató kérdésekről, mintsem a történetről (ami ennek megfelelően kifejezetten egyszerűre sikerült) vagy a karakterekről (akik szintén inkább archetípusok, hogy beteljesítsék a szerepüket a gondolatfolyamban).

 

Mik azok a vágyak? Miben különböznek a test, a hús vágyai az emlékezet szükségleteitől vagy az akarat céljaitól? Ha az erkölcs ugyanúgy irányít minket, csak a hús helyett „akarati”, szellemi szinten, akkor miben tér el egymástól a test alapvető igényeitől? Mennyiben határoznak meg ezek minket, meddig lehet szabadulni a hatásuk alól? Lehet egyáltalán? Örökre a hús börtönében raboskodunk, csupán az a kérdés, hogy ki az őr? Létezik-e szabadság, ha mindörökké az elménk foglyai vagyunk? Meddig terjed az emberi felelősség, ha ennyire képtelenek vagyunk önállóan cselekedni, anélkül, hogy bármi befolyásolna minket? De vajon mik vagyunk mi valójában, ha nem ezeknek a „befolyásolásoknak” a hatására kifejlődött alakok? Ha mindenki csak álcázza magát, meg tudjuk különböztetni a valódit az álságostól? Mi rejtőzik a maszkunk mögött – van ott egyáltalán valami?

 

Napestig folytathatnám a kérdések sorát, de talán inkább nem tenném, fedezze fel mindenki magának ezt a különös regényt. Azt mondom, „különös”, mert ennél pontosabb jelzőt nem tudok találni: a Fhérgek egyszerre egy katartikus, bár meglehetősen undorító jelenettel záródó fantasztikus kalandregény; egy filozófiai elmélkedés, aminek a csúcspontja egy éjjeli beszélgetés egy hajón; nem mindennapi science fiction, amiben egészen elképesztő ötletek rejtőznek (mint a gélben fürdőző, gúlférgek által akár ezer évig is életben tartott, levágott fejek vagy akár a bolygó különböző fajai); és akkor még nem beszéltem arról, hogy olvashatjuk megváltástörténetként (említettem már, hogy a jóslatok egy bizonyos „Kristos”-ról is beszélnek?) vagy Türelem felnőtté válásának elbeszéléseként is. Nem egyszerű olvasni, ezt készséggel aláírom, de meghálálja a kitartók erőfeszítéseit. Csak nem biztos hogy úgy, ahogy azt először elképzeljük...