Főkép

Egy kicsit mindig ódzkodok a „leg”-történetektől. Nem mintha ne lennék kíváncsi arra, amit nagyon sokan a „legjobbnak”, „legeredetibbnek” vagy „legfontosabbnak” kiáltanak ki, hiszen biztosan tudhat valamit, ha ennyi olvasóban maradandó emléket hagyott – ugyanakkor mindig vigyázok arra, nehogy túl sokat várjak. Ilyenkor ugyanis hajlamos vagyok arra, hogy olyan magas lécet állítsak fel magamban, amit aztán nem tud megugrani az adott mű, és óhatatlanul is csalódok, ami sosem jó élmény. Úgyhogy amikor meghallottam, hogy újra kijön magyarul a Kraven utolsó vadászata (a kilencvenes évek közepén már megjelent itthon ez a sztori – még ha több darabban is), rögtön próbáltam visszafogni a lelkesedésemet. Próbáltam azzal hitegetni magam, hogy a nyolcvanas évek rajzstílusa úgysem áll közel hozzám, így biztos utálni fogom. Próbáltam azzal nyugtatgatni magam, hogy J. M. DeMatteis több karakterre is átírta a történetét, mire eljutott Pókemberhez, úgyhogy biztos nem lesz ez annyira jó. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez egy komor és sötét Pókember-történet lesz, azokat meg kevésbé szoktam szeretni, mint a vicces és könnyed változatokat. De minden próbálkozás halott ügynek bizonyult: nagyon vártam, hogy végre kézbe vegyem a kötetet. Ami aztán simán túlszárnyalta az elvárásaimat.

 

Erre egyébként nem is kellett sokáig várni, már nagyjából a tizedik oldalnál (vagyis lényegében az első szám felénél) láttam, hogy – másokhoz hasonlóan – rám is nagy hatással lesz Kraven utolsó vadászata. Amilyen keményen és erősen, de mégsem tolakodóan bevezet DeMatteis a két főszereplőnk lelki világába, aktuális tervibe és gyötrődésébe, az valami elképesztő – pillanatok alatt elnyel minket a sötét atmoszféra, érezzük magunkon az erő kíméletlen zuhogását, ott vagyunk az ép elméjének utolsó morzsáit is maga mögött tudó Kraven gondolatai között, hogy aztán a gyászoló és saját halandóságára rádöbbenő Pókemberhez ugorjunk. Egymás után több barátja, illetve ellensége is meghalt, ami elgondolkodtatja Petert: vajon ő még meddig fogja húzni a fekete maszkban? Főleg, hogy nemrégiben házasodott össze Mary Jane-nel, és épp az összeköltözés előtt állnak: vajon az egyik nap a felesége arra a hírre fog hazaérni, hogy megölték Pókembert?

 

A kötet azonban elsősorban nem a hálószövőről szól – hanem sokkal inkább Kravenről, akin egyre jobban elhatalmasodik az őrület. Pontosan tudja, hogy nem halhatatlan, ám képtelen beletörődni ebbe úgy, hogy még egyszer sem győzte le Pókembert. De mi történik akkor, ha sikerült megölni az ellenségét? Lehet vajon békés nyugta egy ilyen figurának? És ez még mindig csak a felszín, a Vadász és Pókember harca ugyanis jóval több, mint valami egyszerű „szuperhős-bunyó”. Igazi istenek összecsapása – ahol nem maguk az ütések számítanak, hanem a lélekben zajló események. Hogy Kraven megérti-e valaha is, hogy mit jelent Pókembernek lenni. Hogy Mary Jane iránt érzett szerelme képes lesz-e Pókembert visszarángatni az életbe. És miközben pusztító táncukat járják, a csatornában felbukkan Vermin, a „Kannibál Gyilkos”, a félig ember, félig patkány lény...

 

Négy alak az őrület határmezsgyéjén. Ebből még persze egy rémesen bugyuta képregény is lehetne – de ezúttal nem kell ettől tartanunk. DeMatteis olyan pontosan ragadja meg az őrületet, olyan hihetetlen erővel adja át a karakterek lelki gyötrelmeit és érzelemvilágát, hogy képtelenség kivonni magad a hatása alól. Kraven olyan, mint valami legyőzhetetlen őserő, akin eluralkodott a vadállat: minden feltűnésével uralkodik az adott oldalon, nem tudsz másra figyelni, annyira megragad, annyira szuggesztív. Vermin, a vágyainak élő patkányszerű alak magával hozza a csatornák undorító csúszó-mászó világát, a színtiszta, állati őrületet, amit nem tudsz megérteni – csak menekülhetsz előle. Annál egyszerűbb megértenünk Mary Jane-t, aki csak félti újdonsült férjét, akiről napok óta semmi hírt nem kapott – a megmaradt emberséget képviseli ebben a világban, amit szépen lassan elnyel az eső, a sötétség, a fájdalom, a szenvedés. És persze közöttük még ott van Pókember, aki már annak is örülne, ha túlélne ezt a pár napot – nem tud mást tenni, csak haladni előre, amíg még bírja. Ha még bírja.

 

Érzésem szerint DeMatteis a lehető legtöbbet hozza ki a képregényes eszköztárból. Ahogy az egyes jelenetek átfolynak a szereplők gondolatai között, az egészen hibátlan – döbbenetes mértékben képes átadni a karakterek őrületét vagy ahhoz közeli gondolataikat. Ehhez pedig remekül illeszkednek Mike Zeck rajzai. Kétségtelenül nem mai az ábrázolásmód, még az újraszínezett verzióban is érezni, hogy egy más kor terméke, de jól illik ezekhez a karakterekhez: a vadállatias, grandiózus Kravenhez, a megtört Pókemberhez vagy a patkányszerű Verminhez. Nem véletlenül váltak annyira ikonikussá egyes jelenetek, tényleg megragadnak az ember emlékezetében – ilyen tekintetben (is) leginkább Frank Miller klasszikussá vált Batman-képregényéhez, a The Dark Knight Returns-höz tudom hasonlítani a Kraven utolsó vadászatát (ahol szintén elég kérdéses szépségű rajzok adnak teret a zseniális pillanatoknak).

 

Eddig, ha valaki megkérdeztem tőle, milyen történetet ajánlanék az egyébként halandó által kiismerhetetlenül tekergőző Pókember-sagából, akkor mindig kicsit gondban voltam – hiába olvastam már több kiváló sztorit is, olyanhoz még nem volt szerencsém, ami szerintem teljesen ismeretlenül is képes lenne megragadni az embereket. Márpedig a Kraven utolsó vadászata bátran ajánlható bárkinek, még annak is, aki egyelőre csupán ismerkedik Pókemberrel: hiszem, hogy azt az elementáris erőt, amit ezeken az oldalakon tapasztal, nem fog egyhamar elfeledni. J. M. DeMatteis drámai eseményei ontják magukból a kemény, fennkölt energiát, tragikus pillanatai nemcsak meghatnak, de megrendítenek, fájnak, hogy aztán Pókember szereplése tényleg katartikus élménnyel ajándékozzon meg. Fellélegezni mégsem tudunk teljesen: Kraven és Vermin a rémálmainkban fog visszaköszönni. Nem tudom, lehet-e ránk képregény ennél nagyobb hatással.