Sarah Bannan: Súlytalanul
Írta: Moskát Anita | 2016. 08. 25.
Nem vettük észre, hogyan kezdődött. Talán egy jó ideig azt sem vettük észre, hogy már zajlott. Ha pedig véletlenül pont akkor pillantottunk oda, amikor történt, néha csak elfordítottuk a fejünket. Persze sajnáltuk őt, de mi sem akartunk célpontokká válni. Azért inkább ő, mint mi. És úgyse tehettünk volna semmit. Ez az egész vele… nem a mi dolgunk.
Sok iskolai bántalmazásról szóló történetet olvastam mostanában – talán valamiféle utólagos terápia lehet, hogy amit akkor nem tudtam megoldani, most feldolgozom így –, ezért már nem tudok önmagában csak azért bátornak és fontosnak nevezni egy regényt, mert ehhez a témához nyúl. Persze, bátor és fontos, de maga a téma nem elégséges, nem lehet önmagában ütőkártya, ugyanúgy elvárok tőle valami pluszt, mint bármilyen más könyvtől: jól megírt szöveget, erős érzelmi hatást, különleges elbeszélői módot. És Sarah Bannan első regénye, a Súlytalanul pont ilyen olvasmány.
A kiinduló helyzet unásig ismerős: új lány érkezik a poros alabamai iskolába a menő New Jersey-ből. Nem az a tipikus „célpont-alapanyag”, nem fogszabályzós, csetlő-botló nebántsvirág, aki a büfé előtti sorba is csak azért áll be, hogy fellökjék. Carolyn menő. Gyönyörű, intelligens, kreatív, több tárgyból is kiemelkedő. A többieket egyszerre riasztja és vonzza ez a látszólagos tökéletesség, minél többet meg akarnak tudni róla. Nem szemtől szemben próbálják megismerni, inkább lenyomozzák a közösségi oldalakon, átkutatják a táskáját, kihallgatják a beszélgetéseit. A lyukakat a fantáziájuk tölti ki. Ezeken az elkapott pillanatokon át rajzolódik ki Carolyn személyisége: mindenki tud egy kicsit, mindenki látott valamit. És senki sem tett semmit, hogy megakadályozzon egy tragédiát.
Ez a „mindenki” szemszöge az, ami rögtön különlegessé teszi a regényt. A többes szám első személyű elbeszélői mód a folyosói pletykák érzetét kelti, láttuk, hallottuk, úgy gondoltuk. És ezzel az olvasót is a történések részévé teszi, bevonja egyfajta kollektív felelősségbe: a lányokkal együtt végignézzük, mi történik hónapokon át, egyek leszünk a „nem az én ügyem” kívülállókkal, akik ugyan nem szállnak be a bántalmazásba, ám nem is tesznek semmit, hogy megakadályozzák azt. A szürke, arctalan tömeg. Néha legszívesebben ordítottam volna velük, hogy csináljátok már valamit, hát nem veszitek észre, mi történik, és azzal áltattam magam, a helyükben biztos másként cselekednék. De pont ez a könyv ereje: szembesít vele, hogy egyáltalán nem biztos, ott és akkor, tizenévesen sikerülne másként cselekedni.
Egy osztályközösség felépítése egy börtön mikrotársadalmára hasonlít. A dominancia-rangsor kőbe vésett, a klikkek területe szigorúan meghatározott, és az egész zárt rendszernek tűnik, ahonnan nincs kiút, ahol nincs kire számítani. A dolgokat maguk között kell elintézniük – eszükbe sem jut, hogy tanár vagy szülő segítségét kérjék kívülről. A regényben is megköti őket a megfelelési kényszer: létezik egy ki nem mondott szabvány, milyen ruhát vagy sminket kell hordani, mennyire szabad lebarnulni, milyen testsúly az ideális. Carolyn azért is válik kívülállóvá, mert nem érdeklik ezek a dolgok. Nem megy velük nyíltan szembe, egyszerűen annyira természetesen önmaga, annyira nem akar megfelelni a kényszerkvótáknak, betagozódni a megfelelő klikkekbe, hogy ezzel bosszantja fel a többieket. Lázadóvá válik, és még csak észre sem veszi. A többi lány ki is mondja: semmi baj nem lett volna, ha Carolyn megérti a szabályokat. De ő nem az a típus, aki beadja a derekát.
A Súlytalanul felkavaró könyv, úgy meséli el egy bántalmazás történetét, hogy közben az olvasó se dőlhessen kényelmesen hátra. Bármelyik kamasznak szívesen a kezébe nyomnám, mert remek párbeszédeket indíthat el akár egy osztályközösségen belül is: mi is a felelősség, és vajon csak az felelős-e, aki ténylegesen kipécézte magának a másikat.
Talán tehettünk volna valamit. Jobban odafigyelhettünk volna rá, észrevehettük volna a jeleket. Kérhettünk volna segítséget.
Nem szabad csendben maradnunk.