Főkép

„Alt Coulumb városának Kos nevű Tűzistene váratlanul elhalálozik, és a feltámasztását egy nemzetközi halottlátó cég kezdő munkatársára, Tara Abernathyre bízzák” – olvassuk a fülszövegben, hogy aztán rögtön fel is kiáltsunk: hogy micsoda?! Egy isten elhalálozik? Fel lehet támasztani? És ezzel még vállalatok is foglalkoznak?! Talán már ennyiből is látszik, hogy az Agave Könyvek újfent egy olyan fantasy-vel kápráztat el minket, amihez még csak hasonlót sem olvashattunk mostanában (az elmúlt időszakban egyébként is azt vettem észre, hogy náluk kell keresgélni, ha igazán jó, kortárs fantasztikumot szeretnénk olvasni). Max Gladstone világában ugyanis élnek istenek, ám amellett, hogy erejüket a halandó embereknek köszönhetik, képesek a hatalmukat (kölcsönös haszonnal járó szerződéseken keresztül) áruba bocsátani. No meg ott vannak a Mesterek és a Mesternők, akik megunták a rabságot az istenek befolyása alatt, és inkább háborút kezdtek ellenük, miután rájöttek, hogy nélkülük is szinte mindenre képesek.

 

Alt Coulumb városa az utolsók egyike, amit még egy isten ural – egészen addig, amíg meg nem hal. Úgy tűnik, hogy egy felelőtlenül megkötött szerződés okozhatta a tragédiát, de hát ki tudja, elég sok játékos van ezen a pályán… Többek között egy azóta szintén meghalt bíró, egy csapatnyi vízköpő, akik száműzetésük után most először tértek vissza a városba (esetleg van valami összefüggés?), Kos egyháza, akik nem szégyellik az isteni tüzet gépezetekbe rejteni, és akkor még nem is beszéltem a Feketeköpenyesekről, a város rendőrségéről, akik egy félig-élő istenség, Justicia uralma alatt állnak a munkájuk végzése közben. A szálak kibogozása Tara Abernathyre várnak, akit amúgy nemrégiben dobtak ki a Mesternőket képző, lebegő Titkos Iskolából (mármint szó szerint kidobtak, úgyhogy pár száz méternyi zuhanás várt rá), és történetesen ez az első megbízása, vagyis hogy derítse ki Kos halálának körülményeit, és utána legalább az istenség torzóját támassza fel. És ha ez nem lenne elég, ezen múlik a karrierje és a saját jövője is…

 

Nagyon remélem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki lelkendezik már az ötlettől is, miszerint ügyvédes fantasy-t olvasson (vagy ha igen, akkor innentől csak magamnak dicsérem a regényt). Nem mintha egyébként bármilyen kapcsolatom lenne a joggal – mégis (vagy talán pont ezért) szoktam szeretni az olyan műveket, ahol valamilyen módon a szokványostól eltérően kerülnek elő mondjuk bírósági tárgyalások. És hát egy olyan fantasy, aminek a csúcspontját egy per adja… azért az mindenképpen érdemes a figyelmemre. Max Gladstone igazán racionális és gyakorlatias oldalról közelít a mágiához, zseniális, ahogy kvázi-fizetőeszközként használja az isteni hatalmat, ahogy pontosan meghatározott szerződések nyomán adják és veszik az erőt. Már szabályainak megismerése is borzasztóan izgalmas – és akkor hol vagyunk még a vízköpőktől!

 

Szerencsére ugyanis nem áll meg az ügyvédeknél, és világát telezsúfolja egy csomó olyan ötlettel, amelyek mindegyike elégedett csettintésre készteti a gyakorlott fantasy-olvasókat. Ráadásul nagyon ügyesen választotta meg szereplőit, így azok mindegyike egy teljesen új szeletét képviseli ennek a világnak. Abelard az egyház technikus novíciusa, egy olyan papnövendék, aki a Kos hatalmát irányító és felhasználó gépezetekért felel (egészen steampunkos ez a vonulat – még vonatok is vannak!). Cat egy Feketeköpenyes, aki, mint valami drogos, szinte vágyik istennője érintésére – arra a momentumra, amikor Justicia teljesen eluralja az elméjét, irányítja és mozgatja. Akad még itt egy vámpír kalóz; egy Mesternő, Tara főnöke, aki egyértelműen többre képes, mint azt bárki is feltételezné róla; illetve ne feledkezzünk meg a Titkos Iskola egyik professzoráról sem, aki személyesen dobta ki Tarát az intézményből.

 

A sakkbábuk felálltak, kezdődhet a játék! Persze Gladstone valószínűleg nem a cselekménye miatt fog híveket szerezni magának, bár azzal sincs gond – izgalmas krimi, ami a végére nagyon felpörög. Pontosan adagolja az információkat és az újabb kérdéseket, profin vezeti be az egyes szereplőket és azok motivációit a sztoriba, még azt sem lehet mondani, hogy kiszámítható lenne, hiszen a hogyan és a miért egészen a legvégéig kérdéses marad. Nagyon tetszett, ahogy apró morzsákat rejtett el mindenhova, érezhetően nagyon erősen megkomponált és megtervezett könyvről van szó – talán kicsit túlzottan is, mondhatnák a kritikusabb természetűek, elvégre így kevés teret hagy az érzelmeknek. De még ez sem tűnik problémának olvasás közben, olyan könnyen képes elvarázsolni ez a háttér és ez a környezet.

 

Szó, ami szó, a Nagyrészt halott sokkal inkább „elméleti” jellegű fantasy, ami okos megoldásaival, eredeti ötleteivel és meglepő világával nyűgöz le, semmint szereplőinek drámáival vagy érzéseivel – viszont azt annyira jól csinálja, ami nálam bőven elég a sikerhez. Hogy ehhez magával ragadó cselekmény, ütős jelenetek és finom humor párosult, az már tényleg csak hab a tortán. És a legjobbról még nem is beszéltem: Max Gladstone ugyan sorozatot ír, de mindegyik kötet önállóan is megállja a helyét, a következőben már új szereplőkkel fogunk találkozni a világának egy másik szegletén. Idén már az ötödik rész jelenik meg külföldön, úgyhogy nagyon remélem, a magyar kiadás sem fog elakadni az első után. S amíg én várok a folytatásra, bátran ajánlom az első részt mindenkinek – ügyvédeknek, közgazdászoknak, mérnököknek egyenesen kötelező olvasmány.