Paul Tremblay: Szellemek a fejben

Paul Tremblay eredendően matematikatanár, aki még most is gyakorolja hivatását, de azért – a 2000-es évek elejétől számítva – jócskán szerzett már tapasztalatokat az írói mesterségből is. Ő is, mint oly sokan, novellistaként kezdte, majd fokozatosan, fordult figyelme mind jobban a regények, azon belül is főként a fikció, a horror-irodalom felé. A 2015-ös megjelenésű Szellemek a fejben – ami idén a legjobb horror-regénynek kijáró Bram Stoker-díjat is elnyerte – már a nyolcadik kötete, ha beleszámoljuk a novelláiból készített válogatásokat is. A nálunk teljesen ismeretlen szerző könyve magyarul az Agave gondozásában – Huszár András megszokott, magas minőségű fordításában – jelenhetett meg, köszönhetően annak, hogy tavaly óta a kiadó a horror zsánerében fokozatosan bővíti portfólióját.

A túlzás nélkül formabontónak nevezhető regényben egy, a családi problémákba belebetegedett tizennégy éves lány, Marjorie Barrett története bontakozik ki, akit anyagilag megszorult szülei és a bajba jutottakra figyelő katolikus egyház egyik elkötelezett papja közösen akar megmenteni a további kálváriáktól. Céljuk eléréséhez – miután felmerül, hogy Marjorie egyáltalán nem is beteg, hanem egy gonosz démon/szellem által lett megszállva – egy tévés valóságshow biztosítja az anyagiakat, ám az idegenek jelenléte csak növeli a feszültséget és a titkok számát a Barrett-családban. A tízmillió dolláros kérdésre a választ – hogy tényleg megszállta-e vajon Marjorie-t valami, vagy az egész felfordulás egy ügyes, bár kétségkívül túlzásba vitt átverés a haszonszerzés reményében, esetleg valami egészen más áll a háttérben – már az olvasónak magának kell meglelnie.

Formabontó kötetet emlegettem, pedig a történet elég szokványosnak tűnik így leírva. Még a tévések jelenléte sem emelné ki a tucatjával készült B-kategóriás horrorfilmek közül a regényt – igaz, könyvben azért jóval kevesebbszer találkozunk ezzel a fajta „kézikamerás-horrorral”. (A kötet megfilmesítési jogai három millió dollárért keltek el… amiben semmi igazán meglepő nincsen, hiszen a történet szinte üvölt a vászonért!) A regény egész egyszerűen attól lesz kiváló, hogy vérmérséklettől függően több helyes válasz is lehetséges arra, hogy valójából mit is tapasztalt meg a Barrett-család. Azok az olvasók, akik egy Ördögűző-remake-et reméltek, megkapják. Papok, gonosz démon, a Hit káromlása. A túlvilági erőkkel szembeszálló átlagemberes tematika minden eszköze csatarendbe áll ahhoz, hogy kétség nélkül elhiggyük, Marjorie-ba maga a villásfarkú Ördög bújt. Azok, akik szerint egy félresikerült csínytevésről van szó csupán, könnyen megmagyarázhatnak minden egyes furcsa, a nyugalom megzavarására kiválóan alkalmas történést, és végig racionális alapokon maradva biztonságosan kijelenthetik, hogy nem volt itt kérem semmi látnivaló, egy labilis tinédzser „ámokfutott” csupán, a valóság szövetén továbbra sem esett semmiféle csorba.

De ahhoz sem kell megszállott összeesküvés-elmélet gyárosnak lenni, hogy az elejtett félmondatok alapján egy harmadik – és egy negyedik – lehetséges elméletet is fel tudjunk állítani, amik semmivel sem tartogatnak kevesebb borzalmat, mint a túlvilági magyarázat, sőt ha lehet, még nyugtalanítóbb feltételezésekhez, még sötétebb ösvényekre vezetnek, amik még kevesebb feloldozást nyújtanak az olvasónak. Az utolsó mondatok elolvasása után – és nem azért, mert nem kerek a történet, és egy csúnya cliffhangerrel lenne lezárva! – a kérdések csak tovább sokasodnak. A jó (és sokszor igen idegesítő) horrorfilmes lezárásokhoz hasonlóan itt is az Olvasó maga kénytelen eldönteni, hogy végül is most akkor a lehetőségekhez mérten megnyugtatóan zárult-e le a történet, vagy a lehető legrosszabb véget ért. Azt hiszem, bátran minősíthetem okos – de nem feleslegesen okoskodó, szórakoztató műhöz képest túlságosan is entellektüel – regénynek a Szellemek a fejben-t, amiről sokáig lehet még beszélgetni, hiszen sokáig az olvasóval marad.

A több életképes megoldási lehetőséget, értelmezést segíti elő az elbeszélő szerkezet, vagyis, hogy az eseményeket aprólékosan, mindenre kis részletre kiterjedően meséli el az egyik szemtanú, Marjorie kishúga, a nyolc éves, az ismeretlentől teljesen halálra rémült Merry. Ezt a misztikus, helyenként értetlenkedő, néhol indokolatlanul bizakodó oldalt ellenpontozzák azok az évekkel később publikált, „A legeslegutolsó lány” című blogon olvasható írások, amik újabb izgalmas réteget húznak az addig megismert cselekményekre, és megadják a kétkedőbbeknek is a családban történtek végletekig racionális, földhözragadtabb nézőpontból vizsgált magyarázatait.

Az intelligens történetvezetés mellett a regény olvasmányosságát is dicséret illeti. Sok párbeszéddel, minimális szinten tartott leíró részekkel tarkított a szöveg, elsőre jelentéktelennek tűnő anekdotákkal – egy-két fejbőlmesével – dúsítva, amik együttesen felelősek végül a könyv végére „beérő” horror-hangulatért. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár a mű a témája miatt természetesen már alapvetően is komor, és egyre csak komorodik, ahogy a szereplők idegei pattanásig feszülnek a bizonytalanságtól és a félelemtől, miközben a megmagyarázhatatlannak látszó események is szépen sokasodnak – a véres jelenetek és a nyers erőszak viszont teljesen hiányoznak belőle! –, de mégsem tudta előhozni belőlem igazán azt a jóleső borzongást, ami – például, legutóbb – a Mélység olvasása közben rendszeresen elfogott. Ébren legalábbis. A tudatalattimban persze szépen dolgozott tovább a történet. Éjjel azt álmodtam – miközben (tényleg!) az egyik kezem a totális érzéketlenségig zsibbadt –, hogy egy gonosz démon megszállt. Kicsit sem volt kellemes az öntudatra eszmélésem…