Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Pierce Brown: Hajnalcsillag

Ki hitte volna másfél évvel ezelőtt, hogy Hajnalcsillag lesz az év egyik legvártabb regénye? Emlékszem, a Vörös lázadás első pártucatnyi oldala után még az is felmerült bennem, hogy abbahagyom az egészet – ehhez képest szinte kedvenccé nőtte ki magát ez a sorozat. Mostanra lelkesen győzködöm az ismerőseimet is, hogy kezdjenek neki a Vörös lázadás trilógiának, aztán legfeljebb majd lerakják százötven oldal után (de hát úgysem fogják ezt tenni), csak adjanak neki egy lehetőséget. Pierce Brown maximálisan meg is érdemli, egészen elképesztő ugyanis az az írói fejlődés, amit bemutatott a trilógia előrehaladtával. Határozottan egyre jobb íróvá vált: nemcsak hogy képes volt a folyamatos megújulásra, még akkor is, amikor már azt hittem, hogy egészen kiismertem a gondolkodását, hanem egy olyan befejezést tett le az asztalra, ami teljesen mást mutat és mást ad, mint az első két rész.

 

A Vörös lázadást még sokkal inkább az útkeresés regényének érzem: úgy kezdődik, mint mindegyik disztópia az akkoriban csúcson lévő divathullámból, aztán átvált egy döbbenetesen szórakoztató Végjáték/Az éhezők viadala hibriddé, némi egyéni ízzel, de mintha még Brown sem tudta volna pontosan, hogy mit szeretne írni. Ezután jött az Arany háború, és keménységével szinte mindenkit levett a lábáról. Vérveretesen szórakoztató regény, annyi macsós pózolással, üvöltéssel, akcióval, vérrel, erőszakkal, hogy a végére alig térsz magadhoz – közben pedig képes volt finoman árnyalni a megismert karaktereket, annyira, hogy pár mélyebb kérdést is fel kelljen tennie az olvasónak. És hogy ezek után mit vártam a befejezéstől? Talán ugyanazt, mint amit a második rész adott: egy nagyon élvezetes történetet, űrcsatákat, párbajokat, harcokat kifulladásig. Megelégedtem volna azzal, ha még egy kicsit továbbmegy a szereplők jellemének mélye felé, no nem túlzottan, de azért annyira, hogy a drámai-hatásos jelenetek tényleg üssenek. Ehhez képest Brown a Hajnalcsillagban megint meglepett.

 

Pedig izgalomból és csatákból most sincs hiány – ez azért közel sem olyan váratlan, tekintve, hogy a második rész végén az a bizonyos háború még csak épp elkezdődött. De ezúttal mintha minden tesztoszteron-gőzös akciójelenet csak a keretet adná Darrow személyi drámájához. Halad előre a történet – itt egy fordulat, ott egy lövöldözés, amott egy kis űrcsata –, de mintha ez csak a háttér szükséges kelléke lenne, mintha nem ezekre fókuszálna Brown. A hangsúly sokkal inkább a személyi kapcsolatokra, barátságokra, szerelmekre helyeződik, egyre mélyebbre tekinthetünk Darrow elméjében, ahol a harag, a düh és a bosszú vérszomja mögött ott van a szeretet, a törődés, sőt, a kétely is. Felfedezi, hogy sebezhető, és ő sem halhatatlan. Számára többről szól ez, mint amit az igazságérzete megkövetel tőle, több ez, mint hogy beleüvöltse az Arany uralkodók arcába, hogy végetek, több ez, mint hogy levágjon pár gúnyosan mosolygó szőke fejet. Darrow a csaták mögött elkezdi az embereket látni: barátait, ismerőseit, akik jogosan vagy sem, de a másik oldalra álltak. És ez végtelen fájdalmat okoz neki.

 

Meg persze nekünk is. Ha az Arany háború úgy fog bennem megmaradni, mint kemény harcok sorozata, akkor a Hajnalcsillag a baráti beszélgetések könyve lesz. Darrow beszélget Ragnarral, Sevróval, Roque-kal, Cassius-szal, Musztánggal, és még sorolhatnám, és minden ilyen párbeszéd újabb és újabb seb a szívünkbe. Nemcsak azért, mert Pierce Brown olyan meghatóan és szívbemarkolóan tudja ezeket a jeleneteket megírni, hogy tényleg könnyezünk közben, hanem mert minden ilyen pillanat után úgy érezzük, Darrow valahogy megváltozott. Egyre jobban megtalálja magát, egyre jobban érti az érzéseit, egyre jobban értékeli azokat az embereket, akik körülveszik – és közben előbukkannak azok a létfontosságú kérdések, amelyek megkerülhetetlenek egy háborúban. Mi lesz, ha véget érnek a harcok? Ki fogja újjáépíteni a világot? Meg lehet még egyáltalán tenni?

 

Azért azok se kedvetlenedjenek el, akik izgalmas csatákat keresnek a regényben, merthogy ők sem fognak unatkozni, ezt garantálom, de engem most a regény egy teljesen más aspektusa ragadott meg – amire, bevallom, nagyon nem számítottam. Az pedig tényleg Brownt dicséri, hogy ennyi vérfürdő közben is olyan súlyos dolgokat tudott írni barátságról, becsületről és igazságról, ami miatt kénytelen voltam lassítanom az olvasást (pedig amúgy nagyon vitt volna magával ez a sodró eseményfolyam), hogy jobban megrágjak egyes bekezdéseket. Talán nem hibátlan a Vörös lázadás trilógia, ezt minden további nélkül hajlandó vagyok elismerni, de mégis annyi szív, annyi erő és annyi energia van ezekben a sorokban, hogy mindent meg tudok neki bocsátani. Állítólag Pierce Brown a következő trilógiáját is ebbe az univerzumba tervezi – izgatottan várom, hogy legközelebb mivel fog meglepni.


Szabó Dominik - 2016. július 27.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!