Főkép

Szuperhősök Magyarországon! Vész Konrád, vagyis Fanyűvő, a sérthetetlen harcos! Koltai Lilla, vagyis Fürkész, a gondolatolvasó! Garai Gábor, vagyis Hollóember, a repülő vámpírvadász! Na és persze Homonnai Ignác, vagyis Pannónia Parancsnok, akinek fejében ott rejtőzik tizenötezer évnyi férfi ősének tudása és személyisége! Lehetséges egyáltalán olyan probléma, amit nem tud megoldani a Garabonciás Osztag, a Magyarországot védelmező szuperhős-csapat?

 

Elsőre ott van mondjuk az a kérdés, hogy miként jöjjenek ki egymással... A szuperhősök, akiknek harcias kiállásától minden gonosznak menekülnie kellene, akik elvileg megsemmisítenek minden veszélyt, akiknek szinte legyőzhetetlennek kellene lenniük... nos, nem különösebben tudnak együttműködni. Pannónia Parancsnokra hárulna a feladat, hogy működőképes csapatot kovácsoljon belőlük, ám ő inkább foglalkozik a bürokráciával, inkább elfogad némi csúszópénzt, inkább elveszik ősei emlékei között, mintsem hogy valami érdemit csináljon, és határozottan kiálljon a csapatért. De vajon képes lesz ez a szedett-vedett bagázs megállítani azt a fenyegetést, ami egész Magyarországot eltüntetheti a térképekről?

 

A válasz talán egyértelmű, de azért a „hogyan” annál nagyobb kérdés. Pannónia Parancsnok tényleg nem az a tipikus szuperhős – sokkal inkább egy „korrupt, hülye, gerinctelen alak”, aki ahelyett, hogy keményen döntene, inkább totojázik, fél bármit is tenni, s legszívesebben visszavonulna egy nagy adagnyi alkohollal a kedvenc foteljába, hogy órákon át élvezhesse a (harciasabb) ősei emlékeit. Ezúttal azonban a veszély minden korábbinál nagyobb, ráadásul senki nem érti igazán, hogy mi történik: eltűnő tárgyak, fogalmak és emberek, árulóvá lett szövetségesek, no meg náci zombik Budapest belvárosában. És ez még csak a jéghegy csúcsa, Hernád Péter ugyanis annyi meglepő ötletet zúdít ránk, hogy csak kapkodhatjuk a fejünket, ha szeretnénk követni az eseményeket.

 

Akármennyire nem volt hibátlan, én szerettem a Hollóembert, a sorozat első részét – úgyhogy nagyon kíváncsian vártam, hogy merre indul tovább a szerző: képes lesz-e fejlődni, képes lesz-e igazán megújulni, és valami lenyűgözőt letenni az asztalra. Sajnos most, a Pannónia Parancsnok olvasása után sem tudok nyugodt szívvel igennel felelni a feltett kérdésekre, hiszen részben jobbnak, részben viszont rosszabbnak tartom a folytatást. Kezdjük talán az utóbbival: azt érzem, hogy Hernád túlvállalta magát. Sok ez a közel hétszáz oldal, rengeteg benne a felesleges információ és jelenet, ami ugyan főleg a főhős (és a benne élő ősök) személyiségéből adódik, de nagyon túltelíti a regényt (én például szoktam szeretni a prológusokat, de azért a negyven oldal egy kicsit túlzás). A főkonfliktus olyan jelentős, hogy inkább a sorozat befejezésénél tudnám elképzelni, mert itt még nagyon sok feladatot rak az íróra (vajon tudja tovább növelni a tétet a következő részekben?), és sokszor azt éreztem, hogy nem elég kiegyenlítettek a cselekmény arányai. Ráadásul hiába próbál újabb és újabb fordulatokkal meglepni, azok sokszor túlzottan kiszámíthatóak, ami egyébként a történet nagyobb részére is igaz.

 

A karakterfejlődés szempontjából viszont nagyon nehéz feladatot tűzött ki maga elé, és szerintem kifejezetten ügyesen sikerült megoldania a „kötelező köröket”. Ignác jellemének változása, a többi szereplőhöz való viszonya, sőt, a többi karakter személyisége pont annyi figyelmet kapott, amennyit megérdemelt, nem mellesleg sikerült megkedveltetnie elsőre meglehetősen ellenszenvesnek tűnő alakokat is velem. Mostanra megbarátkoztam a sajátos narrációval, ami ezúttal egészen mókás színezetet kapott annak köszönhetően, hogy főhősünkben további négy-öt-hat személy él, szintén egyedi vonásokkal és hanggal (kiváló poénforrásként). És ha már sorozat fejlődésénél tartunk, az első részben kicsit túlcsúszó „magyar rögvalóság” hangvétel most sokkal jobban működött, nem ment sem a hitelesség, sem a szórakoztatás rovására.

 

Ami azonban igazán levett a lábamról, az az egészen kreatív ötletorgia, ami főleg a kötet második felében beköszönt. Hernád bátran nyúl a kortárs popkultúrából, az irodalmi hagyományból vagy a magyar folklórból; képes és pofátlanul összekever mindent, ami kicsit is illik a cselekménybe, de meglepő módon ez nem fogyaszthatatlan katyvasz lesz, hanem egy olyan szórakoztató hibrid, ami minden jelenetben tartogat valami meglepetést (tényleg, a náci zsoldoszombik egy idő után már fel sem tűnnek). Bár aki már ránéz a borítóra, amin egy bocskait viselő öregúr épp egy gépfegyvert tölt, miközben a háttérben egy szőke és egy pucér fekete hajú nő éppen szelfizik, nos, az már sejti, hogy itt nem mindennapi dolgok fognak történni. Ehhez a sok irányba tartó kreatív energiához pedig nagyon jól jön az a fajta humor, amit az első részben még egyáltalán nem éreztem ilyen hangsúlyosnak, de most nagyon jól esett.

 

Úgyhogy újfent felemás élmény Hernád Péter regénye, de továbbra is tartom azt a véleményemet, miszerint hiánypótló egy ilyen sorozat a magyar piacon. Szívem szerint nem bántam volna még, ha kicsit később jelenik meg, cserébe a szerző és a szerkesztő több időt tölt el a regénnyel, de valójában azt is könnyedén el tudom képzelni, hogy aki jobban megkedveli Pannónia Parancsnok nehézkes, terjengős stílusát, azt már az elején meg fogja ragadni a kötet, nem csupán a végső, izgalmas és pergő (no meg egészen remek megoldásokkal teli) jelenetek körül. Én azért továbbra is hiszek abban, hogy előbb-utóbb olvasok egy olyan Garabonciás Osztag-történetet, ami engem is gond nélkül meg tud nyerni – szóval jöjjön az Alakváltó!