Főkép

Miért is szeretünk Hulk képregényt olvasni? Talán korainak tűnik ezt kérdezni, tekintve, hogy korábban mindössze egy önálló Hulk-kötet jelent meg magyarul, de óhatatlanul is ez járt a fejemben a második olvasása közben. Elvégre „alapesetben” Hulk egy nagy, otromba fenevad, aki leginkább csak törni és zúzni képes (viszont azt legalább nagyon hatásosan teszi). Ezt olyan érdekes lenne figyelni? „Nagyon nehéz kreatív ötletekkel rendelkező írókat keresni egy olyan szereplőhöz, aki átváltozott formájában egy fékezhetetlen szörnyeteg, ráadásul abból sem az izgalmasabb fajta” – írtam tavaly, mintegy felvezetésül ahhoz, hogy miért is vártam annyira Peter David „intelligens” Hulkját, aki immár folyamatosan nagy, zöld és erős, cserébe megmaradt az intelligenciája is, vagyis képes (ha akar) racionálisan gondolkodni. Engem ugyanis mindeddig annyira nem érdekelt a zöld melák, ám David az új koncepciójával jóval túllépett a törésen és zúzáson, s nemcsak Hulk személyiségét, de környezetét is olyan változásoknak tette ki, ami egy sokkal érdekesebbnek ígérkező történetet eredményezett.

 

Ezek után nagyon kíváncsi voltam, hogy David hosszú távon mit tud kezdeni a figurával. Továbbra is kísérletezni fog a régi Hulk és az Intelligens Hulk közötti határvonallal? Néha majd háttérbe kerül Bruce Banner, hogy előlépjen a bestia? Vagy inkább megvizsgálja, hogy milyen problémákkal küzd az új verzió, hogyan képes továbblépni ő és a szuperhős-világ a változáson? Esetleg inkább elkezdi „alkotóelemeire” bontani Hulkot, és azt kezdi figyelni, hogy mi adja a karakterének a lényegét, mitől szeretik annyian, és mi különbözteti meg hasonló hőstársaitól? Peter David azonban azt az utat választotta, amire a legkevésbé számítottam: Hulk egy szokványos szuperhős lett. Elkezd együttműködni a Panteonnal, egy olyan szervezettel, amiben sebezhetetlen és rendkívül erős emberek (mint Odüsszeusz vagy Párisz) „dolgoznak”; problémákat old meg, és kiüti az aktuális ellenfelét, vagyis teljesen hétköznapi szuperhős-feladatokat lát el (már amennyire hétköznapi lehet egy szuperhős-küldetés), komolyabb lelki vívódás, lelkiismeret-furdalás nélkül, kihasználva, hogy Bruce Banner nem csupán a világ egyik legokosabb embere, de mostantól az egyik legerősebb is.

 

Vegyük rögtön az első két, egyébként nagyon izgalmas morális dilemmára (megölnél-e egy gyereket, ha tudod, hogy később belőle lesz a következő Hitler?) épülő füzet történetét: a Panteon megbízza Bannert, hogy utazzon el Jeruzsálembe, keresse meg Akhilleuszt, és együtt foglalkozzanak a Hitler-esélyes gyerekkel. Félreértéseknek köszönhetően hamar ott találjuk magunkat egy izgalmas bunyó közepén; Hulk és Szabra (Izrael szuperhőse) üti egymást, és habár közben kiosztják az Egyesült Államok Izrael-politikáját is, mégis végig az az érzés kerülgetett, hogy ehhez a történethez nem feltétlenül volt Hulkra szükség. Bár az erkölcsi konfliktusnak és a politikai kitekintésnek köszönhetően nagyon jól sikerült ez a két rész (nem mellesleg remek a sztori dinamikája is), egyedül Banner múltjának említésekor éreztem, hogy itt most fontos a főszereplő személye.

 

A következő két sztoriban pedig még ennyire sem számít, hogy ki az aktuális szuperhős-problémamegoldó. „A vér nem válik vízzé” bemutat egy új ellenfelet (Szélvész), megismerjük Hulk egy korábbi társának utóéletét, úgyhogy izgalmas események, pörgős akció, és némi társadalom-politikai üzenet (az AIDS-szel kapcsolatban) jellemzi. A „Mélyhűtvé”-ben szintén egy új szupergonosz a probléma forrása (Trauma), aki mellett kicsit jobban előtérbe kerül a Panteon, de természetesen a harc itt sem maradhat el (meg talán később még elő fog kerülni Trauma és Atlanta kapcsolata). Ezek után pedig a befejezés újfent duplarészes, és talán az első olyan cselekmény, ahol úgy érzem, Hulknak fontos szerepe van azon túl is, hogy leveri az aktuális ellenfelet – Las Vegas, gengszterek, Hulk egy korábbi alteregója, Mr. Fixit bőrébe bújik, remek humor (Hulk és a Panteon hősei, amint komoly maffiózónak akarják kiadni magukat!), na és persze maga a Megtorló (akinek mindig örülünk, ha feltűnik). Talán a kötet legjobbja, könnyed és laza sztori, de mégis van benne annyi erő, hogy a szórakoztatás sem súlytalan.

 

Talán már ennyiből is érződik, hogy abszolút korrektnek tartom ezt a hat részt, mindegyikben van annyi „egyedi” (legyen szó akár a mondanivalóról, akár a humorról), ami simán emlékezetessé teszi az adott füzetet, és ami miatt nyugodt szívvel tudom ajánlani őket. De mégsem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy ezek nem Hulk-történetek azon túl, hogy Hulk szerepel bennük. Míg az első kötetből sokkal inkább az maradt meg bennem, hogy Bruce személyisége, gondolatai, érzelmei irányítják a cselekményt (esetleg fordítva), hogy komoly hatással van rá minden egyes oldal, itt mintha sokkal nagyobb hangsúly kerülne a mellékszereplőkre – mondjuk Rickre és az édesanyjára, vagy a Banner körül lévő hölgyekre. Ez nem feltétlenül probléma, sőt, merem állítani, hogy néha ilyesmire is szükség van – viszont ezek után nagyon kíváncsi vagyok, hogy a következő számokban milyen arányok lesznek. Visszatér a gyötrődő, a dühös vagy akár a ravasz Hulk? Meglátjuk. Én ott leszek.