Főkép

A tavalyi év egyik legellentmondásosabb élménye volt számomra a Vér és méz: egyrészt nagyon vártam, aztán nagyon gyorsan elolvastam, élveztem a történetét, tetszett a koncepciója, még a szereplőivel is sikerült megbarátkoznom... másrészt azonban a vállamon ott ücsörgött a bukott, és olyanokat suttogott a tudatalattimnak, hogy ezen talán nem illene ennyire jól szórakozni, mégis csak olyan sutának és sablonosnak tűnik olykor. De a hangot elég hamar elhessegettem, hogy tényleg pozitív élményként maradjon meg bennem a sorozatnyitó kötet – és hogy legalább annyira várjam a folytatást, mint amennyire az elsőt anno. A fájdalom kék egének megjelenése szerencsére nem is húzódott sokáig, és újfent egészen lenyűgöző külsővel (hiába, akármennyire is „egyszerűnek” tűnnek, nekem nagyon tetszenek ezek a hangulatos-sötét festett borítók) rendelkező kiadványt vehetünk kézbe, amiben tovább folytatódik Liam élettörténete.

 

Liamnek ugyanis továbbra sincs nyugta: nem elég, hogy ráébredt a tündevérű származására; nem elég, hogy a benne lakozó fenevad folyton ki akar törni; nem elég, hogy rémálmokat lát, amiben a halott Haddock nyomozó fenyegeti (és olykor a szintén halott felesége, Mary Kate is feltűnik, felszakítva a gyász sebeit Liamben), még az egyháznak is tervei vannak vele. Habár a papok évszázadokon át nem voltak hajlandóak elismerni, hogy a Bukott angyalokon kívül talán más természetfeletti lények is élhetnek a Földön (no meg a Másik Oldalon), most Murray atyának köszönhetően mintha változás állna be ebben. Mind a katolikusok, mind a tündevérűek ráébrednek, hogy ha sikeres háborút akarnak folytatni a Bukottak ellen, akkor muszáj lesz egymással fegyverszünetet kötniük – ám a béke egyik feltétele, hogy Liamet kísérleti egérnek használják a papok, aminek értelemszerűen ő annyira nem örül. És ez még csak a kezdet, hiszen a „külvilágban” még mindig 1977-et írnak, továbbra sincs nyugvás az ír polgárháborúban, Liamet pedig hirtelen minden oldalról tűz veszi körül... és még nem biztos abban, hogy képes lesz kiszabadulni.

 

Valójában elég könnyen elintézhetném ezt a mostani ajánlót azzal, hogy akinek a Vér és méz tetszett, az ezzel is tegyen egy próbát, mert nem fog benne csalódni, de azért ez zavaró leegyszerűsítése lenne a helyzetnek. Persze kétségtelen, hogy kevés változott: Stina Leicht még mindig nagyon sodróan, magával ragadóan ír, gyorsan pörögnek az oldalak, függetlenül attól, hogy valódi akció és izgalom csak kevés helyen fordul elő (ami egy újabb pozitívuma a cselekménynek). Egyre jobban megismerjük ezt a sokoldalú konfliktust, ahol egyrészt az ír politikai helyzet adja a táptalajt minden problémának, másrészt pedig a természetfeletti létformák: a púcák, a sellők és más tündevérűek az egyik oldalon, a Bukottak a másikon, az egyház meg a harmadikon, de persze ez nem ennyire egyszerű... Viszont külön örültem annak, hogy ezúttal mélyebbre is betekinthettünk a tündevérűek világába, jobban megismerjük a kultúrájukat – na és persze, hogy kiderül: a társadalom természetesen ott is több pártra szakadt.

 

Ez a fajta örök megosztottság és a bizalom, az együttműködés képtelensége mintha központi témája lenne az egész sorozatnak, függetlenül attól, hogy milyen angyalok és púcák tevékenykednek a cselekményben: mintha csak azért, mert a másik idegen vagy más, máris nem érdemelné meg a bizalmat. Mintha származása, faja, lakhelye vagy vallása miatt máris ellenségnek kellene tekinteni, függetlenül attól, hogy miként gondolkodik (hogy ennek micsoda aktualitása van!). És ezen a szereplők többsége nem tud továbblépni, még ha látszólag mást is tesz, tudat alatt szinte mindenki megbélyegzi a másikat – ez pedig egy nagyon bizalmatlan, fojtogató, sötét légkört teremt az egész sorozatnak. Szegény Liam meg az sem tudja, hogy mit gondoljon, hogy kiben bízzon meg és egyáltalán, hogyan legyen képes életben maradni ennyi probléma és ennyi ellenség között... és akkor még saját magáról nem is beszéltünk.

 

De talán jobb is lesz, ha mindenki maga fedezi fel ezt a regényt. Ugyan megint beszélhetnék a történet egyenetlenségeiről, de így olvasás után rájöttem: valójában a legkevésbé sem izgatnak ezek. Szerettem olvasni A fájdalom kék egét, szerettem elmerülni a világában, még jobban megismerni Liam viszontagságait, na és persze vártam, hogy mi lesz ennek az örökké fennálló konfliktusnak a megfejtése Stina Leicht szerint – amit végül nem kaptam meg, ugyanis bár a történet véget ért, bizonyos szempontból lezártnak is tekinthető, valójában még rengeteg lehetőség és probléma van, amit ki lehetne bontani. Ugyan az írónő most épp egy másik sorozaton dolgozik, nem tartom kizártnak, hogy egyszer még visszatérünk Írországba, és további fejezeteit is megismerhetjük A tündevérűek és a Bukottak könyvének. Én örülnék neki.