China Miéville: Vastanács

Végre! Azt hiszem, ez a legelső reakció, ami kibújt belőlem a hír hallatán, miszerint a lassan nyolc éve várt Vastanács megjelenik magyarul is – ennyi idő telt el ugyanis a trilógia második része, az Armada kiadása óta, és hát szerintem már lassan mindenki lemondott arról, hogy egyszer még olvashatjuk a trilógia zárását. És végre!, mondom újra, mert China Miéville az egyik kedvenc íróm, akitől nemcsak hogy nem olvastam még rosszat, de egyébként az általam annyira nem kedvelt könyvei előtt is muszáj leborulnom, annyira rajongok a zsenialitásukért. Viszont nagyon hiányzott, hogy a két legerősebbnek gondolt kötetének (vagyis a Perdido pályaudvar, végállomásnak és az Armadának) a folytatását is kézbe vehessük, úgyhogy már csak ezért is örömünnepnek élem meg a könyv megjelenését. A kiadó újra a Metropolis Media, a fordító viszont változott, no persze Tamás Gábortól már az elmúlt években megszokhattuk a magas minőségű munkát, erre pedig ezúttal sem lehet panasz.

De hogy akkor mire lehet? Tulajdonképpen semmire, de azért... nos, egy picit nehéz megszokni Miéville-t. No nem az író Miéville-t, akit eddig is ismertünk, és akinek nagyon sokat köszönhetünk, hanem a politikai aktivista Miéville-t. A szerzőről ugyanis tudni kell, hogy erősen baloldali (értsd: marxista) nézeteket vall, amit nemcsak hogy nem fél hangoztatni, de még képviselőnek is indult (a szélsőbaloldali párt színeiben). És bár az eddig magyarul megjelent műveiben mindez nem volt fellelhető, most lehetetlen tagadni hatásait: bár a szöveg viszonylag sokat elvisel, egy pont után már nagyon „kilóg a lóláb” – vagy legalábbis egy idő után már elérte az én ingerküszöbömet is. Nem feltétlenül emiatt, de a szokásos stílushoz képest is lényegesen nehezebb olvasni a Vastanácsot: hiába érdekel a cselekmény, hiába sodornak magával az események, néha meglehetősen fárasztó követni ezt a burjánzó-örvénylő szöveget.

Úgyhogy, talán mondanom sem kell, komoly vállalkozás belefogni a Vastanácsba – viszont aki nem vár könnyed olvasmányt, hanem elfogadja, hogy bizony meg kell dolgozni az élményért, az egy újabb elképesztő miéville-i csodát kap. Abban ugyanis tökéletesen hasonlít ez is a többi könyvére, hogy igen mélyen betekinthetünk a brit író... mondjuk ki, beteg, eszelős és őrült képzeletébe. Újraformált, genetikailag módosított emberek, kaktuszlények és repülő garudák, suttogó cowboyok, groteszk mágia: itt minden torz, minden furcsa, minden beteg, de olyan módon, ahogy a legrosszabb rémálmaidban elképzeled őket. Egy anya testéhez a csecsemő babájának karjait forrasztották, egy férfi és egy ló egybeolvasztásának eredménye egy fordított felsőtestű kentaur, vannak itt vízben élő vogyanojok, húselementálok, fénygólemek, prostituáltakból lett vezérek, és ezzel még mindig csak alig karcoltam meg mindazt a gazdagságot, az ötletek döbbenetes burjánzását, amit a Vastanács jelent. Egy valami viszont közös: ez nem harsány, „jó” világ, itt nincs boldogság, nincs béke, nincs egyensúly, csak halál, betegség, torzió, amit lehetetlen épeszűen tűrni.

Persze azért történet is van, aminek a legfontosabb főszereplője ezúttal is a város, Új-Crobuzon maga. A város, ami haldoklik. Talán még nem olyan látványosan, de hamarosan vége lesz: a lakói ugyanis többé nem érzik jól magukat itt. A polgármester és a hatalom zsarnoksága, az elnyomás, ami a szegényebb réteget érinti, az újraformáltak feszültsége és frusztrációja, a bűnözés és az állandó erőszak mind hozzáad egy-egy réteget ehhez a problémához, ami már olyan jelentős, hogy érezni a forradalom előszelét. Lázadó hangulatú kiadványok, titokban szerveződő csoportok, a hatalom büntetése elől menekülők, és valódi tetteket elkövető, akár erőszakos sejtek: ők segítik Új-Crobuzont az előrelépésben. Ori például nagyon szeretne valamit tenni – de a Renegát Rebellise újságnál egyelőre még csak beszélgetnek, tanokat hirdetnek, előadnak, művelik a népet. Más választása nem lévén, Ori keres valakit, aki cselekedni is akar...

Cutter nem ilyen. Persze Cutternek is fontos lenne, hogy végre egy békés és nyugodt, boldog helyen éljen, de sokkal fontosabb neki Judah Low. Amikor azonban az utóbbi férfi útnak indul, és őt a városban hagyja, nem tud parancsolni magának: pár társával együtt Judah után ered, bár többüknek nem Low a fontos – hanem az, amit ő keres. A Vastanácsot, ezt a titokzatos közösséget, egy ellopott vonat legendáját. Ahol állítólag megvalósult az idilli világ – nincs milícia, nyugalomban élhetnek egymás mellett a különböző (másfajú vagy éppen újraformált) emberek. De vajon tényleg létezhet egy ilyen hely? Tényleg elképzelhető, hogy valaki ki tudott szabadulni Új-Cobuzon fennhatósága alól? És mi lesz, ha Judah megtalálja őket?

China Miéville persze újfent brillírozik. Történetére, karaktereire, még a befejezésére sem lehetne azt mondani, hogy tökéletes, ám ez szerintem pontosan hozzátartozik az általa képviselt stílushoz – itt tényleg minden burjánzik, önálló életet él, nem engedelmeskedik semmiféle szabályoknak, csak a képzelet beteg-kaotikus világának. Miéville nagyon pontosan prózába tudja ezt önteni, mi pedig újfent egy olyan könyvvel gazdagunk, amit nem tudunk könnyen elfeledni. Ha azt hinnéd, hogy a Vastanács western lesz: felejts el mindent, amit a westernről tudsz. Ha a steampunk érdekel: itt még a vonatok és a léghajók se normálisak. Ha fantasy-t keresel: készülj fel az egyik legweirdebb élményre, amit valaha is olvastál. Talán nem lesz a brit szerző legjobbja, de máshol tényleg nem találkozunk szocialista-western-fantasy-vel. Ez pedig már önmagában megéri, hogy olvassuk.