Főkép

Egy trilógia végére érni mindig izgalmas esemény. Egyrészt a történet miatt: kiderülnek a régóta várt válaszok, kedvenc szereplőink (remélhetőleg) révbe érnek, grandiózus, világformáló momentumoknak lehetünk szemtanúi és persze utána nyugodt szívvel engedhetjük el a három kötet során hozzánk nőtt világot. Másrészt viszont kicsit félünk is, hiszen mi van, ha a lezárás mégsem lesz kielégítő számunkra? Szerintem előbb-utóbb minden rendszeres könyvolvasó megtapasztalja, milyen az, amikor éveken át várunk egy befejezésre, ami aztán olyannyira nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, hogy az előző kötetekbe fektetett időt is szeretnénk visszakérni. Harmadrészt pedig megnyugtató az a pillanat, amikor végre a kezünkbe foghatjuk az utolsó részt, hiszen hány olyat láttunk már, amikor nem jelent meg a folytatása egy korábban általunk nagyon szeretett sorozatnak... ellenben most a teljes cselekmény a kezünkben lehet, és nem kell félnünk attól, hogy sosem tudjuk meg, hogyan végződik a történet.

 

S hogy mi igaz ebből az Őszi köztársaságra? Az egészen biztos, hogy végre nem kell tovább várnunk, és mindenki leemelheti a könyvespolcról Tamás, Tániel, Adamat és a többi karakter útjának végét – a Fumax Kiadó ráadásul nemcsak hogy rekordgyorsasággal kihozta a harmadik részt, de egyben egy ajándékkal is kedveskedett az előrendelőknek. A mindössze kétszáz példányban készült, „A Hrusch úti lány” című novella remek kedvcsináló, spoilereket egyébként nem tartalmaz a trilógiára nézve, úgyhogy bárki elolvashatja, aki már túljutott a Vérrel írt ígéreteken (aki pedig most lemaradt róla, annak érdemes figyelni a kiadó megjelenéseit legközelebb, hátha máskor is meglepik a rajongókat egy hasonló kiadvánnyal). De térjünk vissza az Őszi köztársaságra, amelyről előzetesen már azt leszögezhetem: csalódást semmiképpen sem okoz – akinek az előző két rész tetszett, az erről is lelkendezve fog mesélni az ismerőseinek.

 

Kezdjük rögtön a történettel. Természetesen újra találkozunk régi ismerőseinkkel, és hát most sincsenek jobb helyzetben, mint ahol az előző kötetben hagytuk őket: Tamás ugyan visszaért Adróba, de az országot továbbra is Kez fenyegeti (sőt, Lord Claremonte-tal együtt Brudánia is becsatlakozott a játszmába, de senki sem tudja, hogy pontosan mit is akar a fővárosban); Tániel, többszörös árulás áldozataként, senkiben sem bízik Ka-poelon kívül, noha aktuálisan rajtuk múlik, hogy az ország (vagy ha már itt tartunk, az egész világ) túlélheti-e a következő heteket; Adamat felügyelő eltűnt fiát keresi, de valahogy állandóan olyan konfliktusokban találja magát, ahol valamit ki kell nyomozni; míg Nila, Bo Kiváltságos mellett utazva, már rég maga mögött hagyta az egyszerű mosónő életét, de ez persze önmagában még nem elegendő a boldogsághoz, ha éppen egy háború felé veszik az irányt. Felálltak a figurák a sakktáblára, ideje egy mindent elsöprő finálénak!

 

Amit, természetesen, meg is kapunk. Brian McClellan erőssége az elmúlt kötetekben is főként az volt, hogy olyan veszettül szórakoztatóan képes írni, hogy legszívesebben le sem tenném a könyvet (pedig amúgy egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan író van, aki nálam képes ilyesmire), ez pedig mostanra sem múlt el. Gyorsan pörögnek az események, pattognak a párbeszédek, magával ragadnak a leírások, legszívesebben folyton előre-előreolvasnék a szövegben, hogy már a következő mondatnál tartsak, és megtudjam, hogy ott mi történik. Ebben a regényben mindenki elképesztően menő és laza, mindenki olyan kreatívan fejezi ki magát, mint a valóságban soha, mindenkinek szerencséje van, és mindig jókor van jó helyen, de ez semmit sem von le a kötet élvezeti értékéből, sőt: mostanra érzem egyértelműnek, hogy a Lőpormágus-trilógia tökéletesen megtestesíti mindazt, amit kikapcsolódásként szeretünk olvasni.

 

Különösen rajongok azért, hogy még a tényleg monumentális eseményeket is olyan természetesen, olyan ellenállhatatlanul mutatja be a szerző, hogy nem tudok nem leborulni előtte (még ha korábban féltem is, hogy majd sóhajtozni fogok ezen jelentek miatt). Merthogy tényleg erre vártunk a sorozat kezdete óta (bizony, az istenek is végre nagyobb szerephez jutnak), McClellan pedig nem okoz nekünk csalódást. Legszívesebben újfent elsorolnám a fontosabb hívószókat (puskák! lőport evő emberek! varázslatos képességek! a francia forradalom hangulata! egy isten, amint főz!), hogy meggyőzzek mindenkit, megéri belekezdeni ebbe a sorozatba. Már csak kreatív ötletei, szédületes tempója és szimpatikus karakterei miatt is – nagyon kevesen lettek volna képesek ezt ilyen szórakoztatóan megírni. Ez a kulcsszó, azt hiszem. Szórakoztatás. Ahogy a legjobbak csinálják.