Főkép

„Az ismerős sötéttől nem félek. Az ismeretlen sötéttől viszont iszonyodom.”

 

Félsz a sötéttől? Tudod te is, hogy igazából nem a sötéttől félsz, hanem attól, ami a sötétben van. Ahogy azonban a XX. századra az ész diadalmaskodott a babonaság fölött – legalább is szeretjük ezt hinni –, a sötétségbe már nem képzelünk rémalakokat. Legalább is abba a sötétbe, amit ismerünk. Ami itt van a Földön. De mi van az űr ismeretlenjével? A legvégső határ sötétjével? Ahol a fény csak nagy becsben tartott ritkaság, aminek nem sok esélye van arra, hogy szétoszlassa a mély feketeséget?

 

Az ebből a mélységből jövő rettegést legjobban Lovecraft ismerte fel, az ő szörnyetegei az űr sötétjéből, furcsa, idegen világokból érkeztek bolygónkra, hogy azt uralmuk alá hajtsák. Ez a rettegés aztán végiggyűrűzött a XX. századon, az ötvenes évek inváziós sci-fijeiben érte el csúcsát. Ezt követően azonban mintha alábbhagyott volna ez a félelem – mígnem elérkezett a sci-fik új aranykora, amikor az emberek már hitték, hogy egyszer tényleg meghódíthatják az űrt. Legalább is a világos részeit. Mert a sötétség akkor is ott marad, őrizve az ismeretlen veszélyeket...

 

1979-ben ebből az ismeretlenből szabadult ki az arctámadó, ami beleeszi magát az emberbe, hogy aztán ebből a bionikus keltetőgépből parazitaként bújjon ki a természet megcsúfolása, a lény, amire nincs is szó, egyszerűen csak „az idegen”. Ez a pillanat örökre megváltoztatta generációk életét és a film, a sci-fi és a horror világát is. A rettegés az ismeretlen, sötét messzeségből, az idegenségből beférkőzött szó szerint az ember bőre alá, az emberbe, és onnan tört elő. A félelem új formát öltött. Az idegen – A bolygó neve: Halál óta xenomorph – kinézete a legmélyebb zsigeri borzongást jelenítette meg, egyszerre szerves és gépi, sötét, sikamlós, nyálkás, kissé rovarokra emlékeztető létforma, „a tökéletes lény” – tökéletes gyilkológép. A gonosz idegenek ezután már sosem lettek olyanok, mint régen. Még ma, több, mint harminc évvel később is általában a gyilkos, gonosz szándékú földönkívüliek H. R. Giger szörnyszülöttjére utalnak vissza. Míg az „eredeti” idegenje az ember ősi félelmét és irtózását szólította meg, addigra ma már inkább az Alien által generációkba beivódott félelem a fő forrás – a kulturális tudás elemévé vált a rettegés a fekete xenomorphtól, ami már-már szexuális aktusként helyezi el utódait az áldozataiban.

 

Eddig elhitettük magunkkal, hogy a tudományunkkal le tudjuk győzni az űrt. Ezután már csak azt tudtuk: bármivel szembetalálkozhatunk a sötétségben. Ezért ha oda indulunk, akkor fel kell fegyverkeznünk. Így lett a második történet, amiben Ripley, a túlélő visszatér rémálmai színhelyére, az első igazi filmes military sci-fi, szemben az első epizód biohorror beütésű SF-jével. A hangsúlyok eltolódtak, már nem egy csapat űrhajós néz szembe egy ismeretlen és a sötétben bujkáló lénnyel, hanem egy osztag elitkatona készül kiirtani egy „bolyt”, xenomorphok egész hadát.

 

Miután pedig túléltük a borzalmakat, megmártóztunk a sötétségben és elmenekültünk onnan, megpróbáljuk magunk mögött hagyni a történteket. De lehetséges-e mindent elfelejteni? Ott tudjuk-e hagyni a sötétségben a szörnyeteget? Mert mi van, ha követ minket? Mi is részeivé váltunk a sötétségnek, valahol mi magunk is szörnyeteggé váltunk, hogy életben maradjunk. Magunkkal hurcoljuk az irtózatos félelem forrását, és csak akkor szabadulhatunk tőle, ha feláldozzunk önmagunkat. Erre kell rájönnie az egyetlen túlélőnek – aki mindig túlél mindent, mert mások halála árán tanulta meg a túlélést – a harmadik történetben.

 

De ha nem tudjuk végkép legyőzni, képesek vagyunk esetleg a saját céljaink szerint felhasználni? Meg tudjuk-e ismerni annyira az ismeretlent, hogy képesek legyünk kordában tartani? Ez lenne a kulcs ahhoz, hogy legyőzzük a félelmünket? Ha mi is szörnyetegek vagyunk, akkor akár eggyé is válhatunk a legnagyobb félelmünkkel? De képesek vagyunk ellenőrizni azt, amit kiszabadítunk? Hiszen nem ismerjük, nem tudjuk, mire képes. A gyilkos idegen negyedik története éppen ezért lesz az önhittség története, mint már oly’ sokszor a sci-fik történetében a Frankensteintől napjainkig, ahol az ember azt hiszi, képes mindent leigázni és irányítani. De ami nem a mi törvényeink szerint viselkedik, az előbb-utóbb kicsúszik a kezünk közül.

Az Alien-tetralógia idegenje nem csak egyszerűen a Halál – ahogyan azt a magyar címadás már hosszú évtizedek óta sulykolja az emberbe –, hanem a legbelsőbb félelmünk tárgya, ilyen szempontból az eredeti cím a legfrappánsabb. Mert mi lenne félelmetesebb annál, ami Idegen? Így aztán az űrbéli szörnyetek első felbukkanása óta megszámolhatatlan formában feltűnt újra és újra, hol könyvben, hol filmben, hogy számítógépes játékban – most pedig végre a magyar olvasók is méltó formában a kezükbe vehetik az eredeti regényadaptációkat, izgalmas és a filmek hangulatát átadó borítókkal, egységesített szövegekkel, ráadásul a második és a negyedik kötetet újra is fordították, hogy jobban illeszkedjen az angol eredetihez és a többi részhez. Ennek ellenére szinte biztos vagyok benne, hogy az olvasók ezek nélkül a plusz elemek nélkül is megvennék a könyveket. Mintha az emberek valami perverz módon vonzódnának a rettegéshez. Talán könnyebb úgy, hogy tudjuk, mi itt magunk körül ismerünk minden sötétséget, az ott, odakint, nem létezik, de legalább is nagyon messze van tőlünk. És reméljük, ott is marad.