Főkép

Nemrég alkalmam nyílt kipróbálni az íjászkodást. Világéletemben úgy gondoltam, hogy ha ilyesmi megesik velem, Robin Hoodnak képzelem majd magam, amint részt vesz az íjászversenyen és a célba talál (legalább is néha, véletlenül). Mivel azonban nem sokkal korábban fejeztem be a Honfoglalók fegyverben (Magyarok fegyverben) című kötetet, végül inkább őseink jártak a fejemben húrfeszítés közben. S nem feltétlenül nemzeti érzésből: inkább azért, mert a Magyar Őstörténet sorozat e 3. kötetének elolvasása óta tudom, mennyire izgalmas mindaz, amit ma a honfoglalók íjászatáról tudni lehet.

 

Ott vannak rögtön a szavak, nyelvünk tanúsága. Illetve, ebben az esetben a tanúság időnkénti hiánya. Vitathatatlan tény, hogy ha a honfoglaló magyarok híresek voltak valamiről, az az íjászat, sőt, a lovasíjászat. Ehhez képest íj szavunk ugyan talán bír finnugor párhuzamokkal, de első írásos említése mindössze 1372-ből való. Igaz persze, hogy a nyíl finnugor, a tegez pedig ugor kori szó, sőt, ideg szavunk először semmi mást nem jelentett, mint az íj húrját, s további jelentései csak később alakultak ki. Gondolná-e azonban valaki, hogy a nyelvészeknek és kutatóknak egyelőre fogalmuk sincs, hogyan nevezhették a honfoglaló magyarok a bevágást, ahová az ideget beakasztják? Csak az ajzani igéből (amit mi legfeljebb csak fel- igekötős formájában használunk) gondolják, hogy a neve aj vagy ajak lehetett (utóbbi az aj kicsinyítőképzős alakja). A nyílnak is van viszont ajka: az a kis vájat a nyíl végén, amellyel a vessző ráilleszkedik az íj húrjára. Miután sokáig birkóztam a mai, az idegre szinte rákattanó műanyag nyílajkakkal, míg végre nem akartak a legrosszabb pillanatban leesni…, el sem tudom képzelni, milyen mesteri munka lehetett enyhén nyíló nyílajkakkal bánni: márpedig a régészeti leletek alapján a magyar nyilak ajka soha nem zárt rá az idegre teljesen.

 

Persze nyilván nem a saját hobbilövészetemhez kellene hasonlítanom a honfoglalók teljesítményét. Már csak azért sem, hiszen számukra az íjjal bánni életforma volt, melyet furcsa módon még mindig őriznek az ezredév után előkerült csontvázak, amelyek felkarcsontja, kulcscsontja, orsó- és singcsontja rögzítette azoknak a megerősödött, deformálódott izmoknak a nyomát, amelyek arról tanúskodhattak a harcos életében: kiváló íjász, s jobb- vagy balkezes. Mégis, fellelkesített a könyv abból a szempontból is, hogy laikusként, ügyetlenként és nőként is megkísérelhetem pontosan megérteni, mi is áll a közkedvelt és felületes honfoglaló íjász képe mögött: vagyis hogy e páratlanul ügyes, hivatásos katonák miként bántak a fegyverükkel. Mi az a szarus és inas oldal egy merevszarvú reflexíjon (amit egyáltalán nem kellene hibás, de elterjedt szóval visszacsapó íjnak nevezni)? Hány ujjal feszíthették az íjat őseink? (És hány nyílvesszőt fogtak hozzá közben, hogy készenlétben legyen?) Miből készült egy íj, s mi maradt meg belőle a sírokban? Hényféle tegezt használtak és hová akasztották? (Mert hogy nem a hátukra, már számos ismert képről is kiderül.) Milyen lehetett egy nyíl hegye és tollazata?

 

Miközben mindeme kérdésekre megtalálhatjuk a választ, a könyv természetesen azokhoz is szól, akiket nem érdekel az íjászkodás (vagy csömört kaptak az előző bekezdésektől). Okos és páratlan részletességgel kaphatunk képet a kötetből a szablyákról, kardokról, lándzsákról, fokosokról, baltákról, bárdokról, sőt, a sisakokról és páncélokról is, melyeket a magyarok – a közhiedelemmel ellentétben – gyakorta viseltek. Megjelennek előttünk a honfoglalókkal kortárs „ellenségek” (és szövetségesek), a bizánci, sztyeppei, nyugati, orosz és kazár harcosok.

 

Végül pedig alapos összefoglalást olvashatunk a kalandozások koráról. Kiderül, mi köze volt a honfoglaló magyaroknak Attilához és a hunokhoz és ki írt erről először? Hogy mit jelent a sokat emlegetett „színlelt visszavonulás” csele és mi az a lestaktika? Hogy tényleg állt-e már Pozsony, amikor megvívták a pozsonyi csatát? És ha nem, honnan tudni, hogy ott történt? Hogy merre kalandoztak pontosan a magyarok, s egyáltalán, mik voltak azok a kalandozások? Hogy beverte-e Botond Bizánc kapuját? Sőt, hogy hol zajlott le a Lech-mezei csata?

 

Hosszan lehetne még folytatni, de inkább mindenkinek azt ajánlom, fedezze fel a könyvet. Annak ellenére, hogy a címét – legalább is az én példányomban – sikerült elírni (a kötésen Honfoglalók, belül viszont Magyarok fegyverben, vagyis másképp emlegetik majd az olvasók és a könyvesboltok, mint az OSZK), páratlanul alapos, enciklopédikus mű született, amely szép külsejével és maradandóan szakszerű belsejével remélhetőleg minél több ember könyvtárába megtalálja majd az utat.