Főkép

Az elmúlt években igen sok széles körben terjesztett, a történelemszerető nagyközönséget is megszólító könyv került a boltokba a Rákosi-korszak és a Kádár-korszak politikai rendőrségéről és annak tevékenységéről. Nekem leginkább talán Gál Éva Lejáratás és bomlasztás – Tudósok, tanárok a titkosrendőrség látókörében című, nagyon személyes, mégis objektív hangú könyve (Corvina – Nagy Imre Alapítvány, 2013), Az ügynök arcai című kiváló tanulmánygyűjtemény (Libri, 2014) és a Jaffa Kiadó történettudományi sorozatának remek kötetei adták a legnagyobb élményt. Utóbbiakból meg lehetett ismerni a Rákosi-korszak államvédelmét és politikai rendőrségét (Müller Rolf: Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban, 2012), a titkosszolgálatok működését (Tabajdi Gábor: Budapest a titkosszolgálatok hálójában 1945-1989, 2015), sőt, számos konkrét politikai rendőrségi ügyet is (Takács Tibor: Szoros emberfogás – Futball és állambiztonság a Kádár-korszakban, 2014, Papp István: Szemek a láncban – Játszmák a magyar állambiztonság történetében, 2015 stb.).

 

Úgy érzem azonban, hogy nagyon szükség volt már egy olyan kötetre is, amely a Horthy-korszak politikai rendőrségét mutatja be. Mégpedig elsősorban nem valamiféle történelmi igazságtétel vagy politikailag korrekt kiegyensúlyozottság-igény miatt. Sokkal inkább azért, mert erről a témáról kevesebb a publikáció, népszerű könyv pedig talán nem is jelent még meg eddig. Vagyis – ellentétben a továbbra is sok titkot tartogató, de azért az átlagember történelmi érdeklődésének látókörébe legalább már bekerült kommunista államvédelemmel – a Horthy-korszak politikai rendőrségéről szinte azt sem tudni, hogy létezett, nemhogy azt, milyen volt.

 

Egyik izgalmas oka ennek a második világháború végén történt iratmegsemmisítések illetve iratelkobzások sorozata. Annál inkább becsülendő és tiszteletre méltó Varga Krisztián friss kötete, amely nagy, ám igen nehezen megtalálható és felhasználható forrásanyagot mozgatva röviden, tömören, ám szemléletesen és izgalmasan ismerteti meg olvasóját a Horthy-korszak államvédelmével.

 

Az Ellenség a baloldalon már címében is jelzi, hogy egyik kulcskérdése: miért éppen a politikai baloldalt tekintette legnagyobb ellenfelének, a legfontosabb állambiztonsági veszélyforrásnak a korszak politikai rendőrsége. De megtudhatjuk azt is, hogyan, milyen előzményekből fejlődött ki a Horthy-korszak államvédelme, milyen volt e politikai rendőrség felépítése, milyen sémák alapján működött, sőt, az is kiderül, hogyan válhatott valakiből államvédelmis, mi alapján toborozták és választották tagjaikat a korabeli politikai rendőrség szervei. A könyvben kalandos és izgalmas (ám minden ízükben adatolt) „sztorik” váltakoznak a statisztikai adatok értékelésével, a kor politikai és államvédelmi főszereplőinek bemutatásával és az egyes fontosabb történések elemzésével.

 

Elénk lépnek olyan szereplők (Sombor-Schweinitzer Józseftől Hetényi Imrén és Hain Péteren át Wayand Tiborig), akikkel eddig legfeljebb történelmi regényekben és visszaemlékezésekben találkozhatott a nem történész olvasó. Olvashatunk olyan személyekről is, akik az előző rendszer „híres emberei” voltak, emlékük, valódi lényük azonban már alaposan elhalványult: így Bacsó Béláról és Somogyi Béláról, Korvin Ottóról, Vas Zoltánról vagy Kilián Györgyről. A könyv megismertet Rákosi Mátyás pereivel, s izgalmas kitekintést ad a korszakban egymással versengő rendőrség és csendőrség történetére is.

 

Mindenkinek jó szívvel ajánlom az Ellenség a baloldalont: a képekkel kísért, jegyzetekkel ellátott, mégis teljességgel olvasmányos történelemkönyv igazi hiánypótló a magyar könyvpiacon.