Főkép

2015 nyarán megjelent a soron következő William King regény, amit azért vártam már nagyon, mert kíváncsi voltam, ezúttal is elindulunk-e abba az irányba, amit az előző, Felix és Gotrek sorozata képviselt, vagy esetleg most sikerül megmaradni a realitások talaján. Mire is gondolok: bár a Felix és Gotrek egy általam imádott és szeretett sorozat (és nemcsak azért mondom ezt, mert a Warhammer világán játszódik, hanem mert nagyon jól felépített karakterekről szól), egy kis idő múltán abba a logikai kelepcébe futott bele, hogy egyre táposabbak, egyre erősebbek lettek a főszereplők, és ezzel arányosan egyre nehezebben sikerült számukra kihívást jelentő feladatokat kitalálni. Kénytelen volt egyre nagyobb szabású, nagyobb léptékű sztorikat kreálni, aminek eredményeként a végére félisteni státuszban rohangáltak hőseink a cselekmény mezején – nem csoda, ha King félbehagyta a sorozatot, és másnak adta a stafétabotot…

 

Ebben az új világban nagyon sok lehetőség van. Kezdve azzal, hogy az emberek alávetett szerepet játszanak egy idegen, más világból érkezett faj uralma alatt. Kvázi mintha az amerikai délen lennénk a rabszolgatartás idejében – az emberek dolgoznak, szolgálnak, és ha úgy hozza a sors, meghalnak. Az uralkodó csoport pedig kíméletlenül (mágiával, fegyverrel, sárkányokkal) nyomja el őket, miközben élvezik a helyzetet. Főszereplőnk (Rik), akivel immáron másodjára találkozunk, valahol a két csoport között áll, hiszen anyja ember, apja pedig egy jelenleg még ismeretlen hódító (terrarchi). Hősünk származásának egyelőre csak a hátrányait élvezi, gyakorlatilag mindenki rosszallóan fogadja létezését.

 

Az előző részt úgy hagytuk abba, hogy a hadsereg éppen háborúba indul, és Rik osztaga kapja meg a legveszélyesebb küldetéseket, lévén ők nagyon jók, és többre képesek a többieknél – és mivel emberek, a kutyának sem fognak hiányozni, ha mégsem térnének vissza. A véres pofozkodásoknak egyelőre egyetlen pozitív hozadéka van, jelesül tisztjük, aki szintén a hódítók közül származik, kicsit másként néz az embereire. Már-már olyan lényekként kezeli őket, akiknek vannak érzései, akik többet érnek annál, hogy csak kiadja nekik a parancsot („Rohamra!”), és nézi, miként döglenek meg. Ez a szemléletváltás furcsa mód visszahat, mert az emberei jobban megbíznak benne, és lelkesebben követik, mint mondjuk egy évvel korábban.

 

Az aktuális küldetésről kezdetben csak annyit tudunk, hogy fontos és kicsit homályosnak tűnik elsőre. Meg kell látogatniuk egy, a felvonulási úton elhelyezkedő tartományt, illetve annak urát, aki természetesen szintén terrarchi – és megkérdezni tőle, mégis mit művel, és egyáltalán miért merészel dacolni a birodalommal. Amiből egyébként rögtön kettő is van: mindegyiket hódítók irányítják, és leginkább abban térnek el egymástól, ahogyan az emberekkel bánnak. A bíbor oldal úgy gondolja, hogy az embereknek nulla jog kell, és ha nagyon hőzöngenek, akkor pár jól elhelyezett kivégzés vagy korbácsolás, esetleg fekete mágia alkalmazása visszaállítja a nyugalmat. A másik, a „mi” oldalunk úgy látja, hogy változnak az idők, és már csak az emberek nagy darabszáma miatt is előbb-utóbb elengedhetetlen lesz az alattvalók jogokkal történő felruházása. Miközben a világ új egyensúly kialakításán fáradozik (a két oldal fegyverrel dönti el, kinek van igaza), hősünk saját sorsát érintő kérdéseire keresi a válaszokat, és próbál minél előnyösebben kijönni a történésekből, illetve a címben említett toronyból.

 

Ennél többet kár lenne elárulnom erről a szórakoztató fantasy regényről, amely egy vagy több délutánra kellemes kikapcsolódást jelent ígéretes, jól átgondolt világával, kellőképpen bonyolult, időnként vívódásra hajlamos főszereplőjével, és nem utolsó sorban vicces, szórakoztató vagy ijesztő mellékalakjaival. Személy szerint kíváncsian várom a folytatást, mert van abban valami szórakoztató, miként futjuk meg ugyanazokat a köröket, mint a szerző korábbi sorozatában. Másrészt pedig továbbra is megvan annak az esélye, hogy mégsem a várakozásomnak megfelelően alakulnak az események (tápolás), és nem a kiszámítható úton haladunk előre, hanem valami váratlannal ajándékoz meg bennünket William King. Rik például minden további nélkül lehetne egy olyan orgyilkosszerűség, mint amilyennel mondjuk Hobbnál találkoztunk, csak hangsúlyosabb mágiával…