Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Ernest Cline: Armada

Az Armada egy párhuzamos világban játszódik. Egy olyanban, ahol geeknek lenni menő, a jó csajok nem néznek furcsán a srácokra, ha Crom nevét emlegetik, vagy bevallják, hogy napjaik jelentős részét teszi ki a videójátékokkal való játék, és simán le lehet venni a lábukról a lányokat, ha idézünk az Aliensből. Bizony, az Armada egy igazi „geek nedves álom”, Ernest Cline pedig nem fél kihasználni ennek minden lehetőségét.

 

Zack Lightman átlagos amerikai tinédzser – mármint ha átlagos az, hogy egyedül él az anyjával, mivel édesapja nem sokkal születése után meghalt, Zack viszont jobban rajong soha nem ismert apja iránt, mintha az még ma is vele lenne. Ennek következtében a fiú ugyanúgy megszállottja lett a nyolcvanas évek popkultúrájának, mint az „örege”, napjai fénypontja pedig az Armada nevű játék, amiben az idegen, tintahalhoz hasonlító sobrukai faj drónhajói ellen vív élet-halál harcot az emberiség. Viszont hirtelen minden a feje tetejére áll, amikor Zack szeme láttára megjelenik egy sobrukai-i űrhajó, majd nem sokára kiderül, hogy bizony nem a srác golyózott be – ahogyan attól titkon mindig is rettegett –, hanem bizony az Armada nem csak egy egyszerű játék…

 

Nem, nem Az utolsó csillagharcos koppintását olvasod – legalábbis nem egy otromba nyúlást. Ernest Cline a Ready Player One után ismét a nyolcvanas évekbe kalauzolja el az olvasót, de talán ezúttal kevésbé kifinomult módon. Az Armadából egyszerűen süt ennek a korszaknak az imádata – és épp ezen áll vagy bukik, ki mennyire fogja élvezni a könyvet. Egyrészt, a sztori tényleg megidézi Az utolsó csillagharcost, de Cline azért dob egy csavart (na jó, többet is) a történetbe, így az több lesz egyszerű remake-nél. Másrészt a sztori önmagában is olyan, mintha egy X-akták/Szürkezóna alapötlet lenne, ehhez pedig szükséges, hogy megidézze a sci-fi irodalom és (főleg) filmek legismertebbjeit, kezdve a 2001: Űrodüsszeiával, haladva az Aliens, a Csillagok háborúja, a Harmadik típusú találkozások vonalon egészen A függetlenség napjáig vagy a Men in Blackig. Így aztán kézenfekvő, hogy bizony a főhősünknek is ennyire imádnia kell ezt a korszakot.

 

Ha pedig már geek, akkor idézzen a Conanból, hivatkozzon a számítógépes játékok hőskorára, legyen tele a szobája űrhajómodellekkel (a Millenium Falcontól az Enterpise-ig), tudja fejből, melyik filmben mi történt, és hallgasson Queent meg Rush-t. Legyen igazi geek, de nem annyira, hogy ne tudjuk elhinni róla, képes megmenteni a világot. Mert hát jóképű, és nem csetlő-botló figura. Zack ahhoz a karaktertípushoz tartozik, ami az utóbbi években egyre gyakoribb: a kompetens, életképes, szerethető „kocka”, akinek az agya ugyan tele van lényegtelen információkkal (mekkora volt XY film büdzséje, hány epizódja van ennek és ennek a sorozatnak), ám mégsem reménytelen eset. Amíg a kilencvenes években ezek a figurák inkább a campusfilmek és vígjátékok nevetséges, vézna vagy kövér, pattanásos, csajozásra képtelen alakjai voltak, addigra a popkultúra diadalútjának (és nem mellesleg az internet és a multimédiás eszközök széles körű elterjedésének) köszönhetően a mai fiatal felnőttek és tinédzserek már nem elégszenek meg ilyen karakterekkel – hiszen ők is geekek!

 

Az Armada egy szórakoztató stílusú, könnyed kalandregény, ami egy B-filmes cselekményt tölt meg már-már pukkadásig a nyolcvanas évek popkulturális elemeivel, de ezen felül vissza is hat a popkultúrára, hiszen rajta keresztül szemügyre vehetjük, miből is áll ma mindez. Nagyon érdekes a retro, ami a nyolcvanas éveket (és kis mértékben a hetveneset, lásd Star Wars) emeli valamiféle mitikus magasságba (gondoljunk csak a kultikus filmek remake-jeire, továbbgondolásaira – nem véletlenül most készül a Twin Peaks folytatása vagy új Mad Max film), valamint az, hogy a népszerű filmek, regények és sorozatok milyen mértékben meghatározóak napjaink embereire. Az Armadához hasonló alkotások (magyar viszonylatban friss példa a Café Postnuclear című képregény, de gondolhatunk a Kung Fury című rövidfilmre is) mind-mind ennek a furcsa iránynak a képviselői, ahol az alkotók belemerülnek a nosztalgiába, és ennek rendelnek alá mindent. Az olvasók/nézők pedig habitusuktól és emlékeik intenzitásától függően fogadják ezeket.

 

És most jön a nagy leleplezés: én például nem tudtam megszeretni az Armadát. Nem mintha nem kedvelnék nyolcvanas években készült alkotásokat, vagy nem gondolnék rájuk nosztalgiával, és nem lennék engedékenyebb a hibáikkal szemben (láttátok mostanában Az országúti harcost vagy a Hegylakót?), mégis, egyszerűen nem tudott közel kerülni hozzám az Armada koncepciója. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy sokan imádni fogják a zenei kikacsintásokat, a filmes utalásokat vagy Zack dzsekijének felvarróit, és szórakoztatónak fogják találni az amúgy pörgős, izgalmas cselekményt, de számomra az Armada megmarad kultúrtörténeti érdekességnek, ami mellett ellamentálhatok azon, hogyan is áll ma a populáris irodalom és a húszas-harmincas generáció világképe.

 

Részlet a regényből


Takács Gábor - 2016. február 1.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Ernest Cline) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!