Főkép

Sokat vártam a befejező kötettől: hogy az első és második részben nagy csokorba összekötött infókat segítsen feldolgoznom; mutasson többet az író kvalitásaiból; mint ifjúsági kategória dobjon fel az égbe, pörgessen meg, de leginkább azt, hogy sajnáljam, amiért a zárókötettel el kell válnunk egymástól. Ezekből néhányat teljesített, másokat nem, mindenesetre hozta a kötelezőt, és ennek én rendkívül örültem, mert képtelen vagyok mást írni, mint amit érzek.  

 

Áron a testvéreivel és Annáékkal Japánba utazik, hogy beépüljenek a Virrasztók közé, és megmentsék apjukat. A kiképzés egyik szürkevérűnek sem válna hátrányára, a küldetés mégis veszélyes. A tét tovább nő, amikor kiderül, hogy a titkos szervezet berkeiben sincs minden rendben, és a srácok hamarosan már nem csupán a családi örökségük körüli rejtélyeket szeretnék kibogozni, hiszen az életük is veszélyben forog. Parszifál, Anna ősrégi, vérköves bábuja is furán kezd viselkedni, már ha tud egyáltalán ilyet egy élettelen tárgy… de ha nem, akkor mégis mi történik?

 

A problémám még mindig a régi: nagyon nehezen tudtam követni a bonyolult történetvezetést. Most is elő kellett vennem az előző részeket, amit kudarcként éltem meg – rendszerint egy sorozat következő részének olvasása közben, még ha el is telt néhány év, visszajön minden magától. Miközben sok ismerősöm panaszkodik arról, hogy újra kell olvasnia az előző részeket, ez rám korábban és azóta sem volt jellemző, szinte csak itt, márpedig ez nem egy ezer szereplőt felsorakoztató epikus sorozat, hanem mindössze három, vékony kötetből álló széria. Mégsem ment. A magyarázatokat túlgondoltnak, és feleslegesen bonyolultnak érzem, ugyanakkor a mesélés stílusa egyre jobban tetszett. Ez csak látszólag ellentmondásos, mert a kissé fanyarkás humorral átszőtt párbeszédek, a szituációk leírása remek. Úgy tudnám a legegyszerűbben elmagyarázni, hogy minden részt élveztem, amikor a szereplők beszélgettek, harcoltak, de kevés örömömet leltem abban, mikor az összefüggésekre szerettek volna rávilágítani.

 

Az ifjúsági irodalom, különösen a gyerekirodalom, aminek ez a könyv is a részét képezi, szabott keretek között él. A cselekményt többször elmondják, újra és újra felelevenítenek olyan momentumokat, amik lényegesek lehetnek. Ha idegen neveket vagy új világot alkotnak, esetleg egy már ismert mitológiait használnak, mellékelnek útmutatókat. Csak a harmadik kötet közepén döbbentem rá, azért esik ennyire nehezemre követni a fordulatokat, mert ezek közül szinte semmit sem vonultat fel az író. Alighanem kicsit elkényelmesedtem, de nem ehhez vagyok szokva, és azt hiszem, a Rick Riordanon vagy akár J. K. Rowlingon nevelkedettek sem. Elvárják tőlem, hogy emlékezzem az első részre, ami két éve volt a kezemben, ráadásul azóta több mint száz másik könyvet forgattam.

 

Az Oni-trilógiát az első pillanattól átszövi a Japán kultúra iránti rajongás, az oni szó maga is onnan származik: démont jelent, és mint olyasvalaki, aki szereti a mangákat és az animéket, pontosan tudom, hogy sok esetben máshogy kezelik a szót, mint azt a keresztény kultúrában tesszük. Több alkalommal találtam magam szemben keresztutalásokkal – a probléma megint az, hogy ezeket a korcsoport szintén nem érti, ráadásul a fogalmazást sem feltétlen gondolnám gyerekbarátnak.

 

Csakhogy, és itt jön az igazán érdekes csavar, a könyv egyáltalán nem rossz. Áron, ahogy a testvérei, vagy barátja Feri, mind valóságos figurák, néha idegesítően valóságosak, tinik, akik vállát nagy teher nyomja. Buglyó Gergely nem öltöztette a sztorit habos-babosba, nem misztifikálja a jót, sőt, újra és újra elmélázik azon a kérdésen, még ha a döntés helyesnek is tetszik, valóban az? Hőseinknek lehet bűntudata régebbi döntések miatt, és nem mentegetik a tetteiket (vagy az apjukat) vakhittel, szeretettel. A végső fordulat, bár számítani lehetett rá, mégis határozottan pozitívum, mert sokan nem mernek hasonlót meglépni. Ez visszahozott, és a szeretet felé billentett, jóllehet maga a stílus, így a harmadik könyvre sem sokat változott.

 

Továbbra is „elsőkönyves” érzetem van, de azt hiszem, ennek nagyon egyszerű oka van: szeritnem nem az ifjúsági lenne a szerző megfelelő alkotói stílusa. Talán írtam is korábban, de még mindig szilárdan hiszem, hogy inkább a felnőtteket kellene megcéloznia: szabadjára engedhetné a fantáziáját, mert azzal biza nincsen gond, és felszínre engedhetné azokat a furcsaságokat is, amiket minden Japán iránt rajongó magáénak érez. Szóval jó ez így is, de tudom, hogy lehetne sokkal jobb is.