Főkép

„– Ebben a városban nincsenek emberek, Verónica. Csak szörnyek – mondja Carroza felügyelőhelyettes, miközben egy ceruza végét rágcsálja, s köröket rajzol egy naptárból kitépett papírfecnire. – Gyilkosok, olyan alakok, akiknek már halottnak kellene lenniük, vagy halottnak kellett volna maradniuk, és gondoskodni kellett volna róla, hogy ne jöhessenek vissza.”

 

Vannak olyan regények, amik visszaadják a hited az emberiségben; amik megmutatják: talán gyarlók az emberek, de legbelül mégis jók; amik rávezetnek arra, hogy élni már önmagában is csodálatosan szép dolog. De vannak olyan regények is, amik éppen hogy elveszik azt a maradék kicsiny életkedvedet is. Nem szépítenek, nem akarnak valami reményteljes világot ábrázolni. Szerintük az élet nem ilyen. Hanem tele van szenvedéssel, fájdalommal, szennyel, mocsokkal, ami nemcsak az utcákat, hanem az emberi lelket is elárasztja. Legyen szó mondjuk a napsütötte-egzotikus Buenos Aires-ről, a képlet ugyanaz: nincsenek jó emberek, csak olyanok, akik élni próbálnak egy elbaszott világban. Nincs mentség és nincs szépség, csak halál van, meg alig-alig pislákoló emberi roncsok, akik lehetnénk akár mi is. Nem, az élet nem szép – de nekünk csak ez maradt.

 

Így van ezzel Verónica is, a befutott argentin ügyvédnő, aki sorra fogadja el a veszélyes és kihívásokkal teli ügyeket. Talán így akar életet lehelni magába, túllépni férjei halálán, talán csak élvezi, ha történik vele valami – az mindenesetre biztos, hogy amikor éjjelente szeretői helyett kétségbeesett emberek kopogtatnak lakása ajtaján, akkor különösebb gondolkodás nélkül segít rajtuk. Nem mintha amúgy tudna igazán hasznos lenni: Buenos Aires-ben közel sem olyan egyszerű egy ügy végére járni. Tudják ezt mindannyian, akik kapcsolatba kerülnek Verónicával: Pacogoya, luxushajók idegenvezetője, aki alkalmanként szexuális (vagy éppen drogszállítással kapcsolatos) szolgáltatásait is felajánlja a turistáknak; Ana Torrente, a bolíviai szépségkirálynő, akinek a nyomában mintha csak a halál járna; Carroza felügyelő meg a Skót, két rendőr, akik egy sorozatgyilkos nyomát kergetik…

 

„Az elraboltak nem bérelhető csecsebecsék, Argentína pedig – hangsúlyozzák – nem a Közel-Kelet, mert az arabokkal lehet tárgyalni, azok komoly emberek, ha gyilkolászást ígérnek, gyilkolnak, és ha öngyilkosságot ígérnek, gondolkodás nélkül kifordítják a saját beleiket, szemben az argentin alvilágbeliekkel, akiket viszont akaratlanul is utolér a honfitársaik rossz híre.”

 

Ténfergünk ebben a történetben, próbáljuk kibogozni a drogok-gyilkosságok-túszejtések drámáját, de valójában esélyünk sincs erre – akárcsak Carrozának vagy Verónicának, nekünk is az a legjobb esélyünk, ha sodródunk az árral. Hátha úgy nem kebelez be minket annyira a város. A város, ami ma olyannyira szent város, mint soha korábban, tele az emberiség mocskával, és nem csak a felszínen. Nézem az Agave Könyvek káprázatosan jó borítóját, és egy szikrázó-csillogó, szállodákkal, szépséggel, ragyogással teli, fülledt, de mégis egzotikus és romantikus város tárul a szemem elé – már-már átver, de aztán kiderül, hogy a turistákra nem vár más, mint egy koszos sikátor, minden pillanatnyi szépség mögött kétszer annyi erőszak bújik meg, és lépni sem lehet a fájdalomtól. Ez pedig olyannyira ráakaszkodik a szövegre, hogy egyszerűen képtelenség nyugodtan, könnyeden olvasni: muszáj letennem pártucatnyi oldal után, a nehéz, leírásokkal telített próza annyira igénybe vesz.

 

Talán ez a Szent város legnagyobb erénye: nem hagy nyugodni. Gondolkodnod kell a szövegen, értelmezned, kibogozni a valódi tartalmat, állandóan foglalkozol vele, és mire észbe kapsz, már bekúszott a bőröd alá. Olvasol ezekről az emberekről, akik önmagukat épp annyira könnyen árulják el, mint egymást, akik nem hűségesek semmihez és senkihez (talán csak a pénzhez), akik az erkölcsöt és az igazságot csak hírből ismerik, és egy idő után eljutsz arra a pontra, hogy ha tényleg ilyen a világ, akkor nem biztos, hogy élni akarsz benne. Még reménykedsz egy kicsit, hogy majd a befejezés hagy fellélegezni, de nyilván csalódnod kell. Ez a dél-amerikai alvilág, nem valamiféle habos-babos romantikus leányálom. Itt nincs jó, nincs öröm, nincs boldogság. Csak halál. Ne mondd, hogy nem szóltam.