Főkép

Milyen egy szuperhős-képregény? Vannak benne álarcos igazságosztók? Vannak benne világuralomra törő örült bűnözők? Vannak benne látványos akciójelenetek, akrobatikus mozdulatok, nagy robbantások és lövöldözések? Van benne kaland, izgalom és rejtély? Ha valaki ilyesmit vár a legújabb magyarul megjelent Fenegyerek-kötettől, akkor azt hiszem, ez nem az ő képregénye. Itt bizony nincsenek latexruhába bújt szupergonoszok, kimaradnak a bunyók, és még vicces beszólás sincs igazán benne. Van viszont dráma, fájdalom, szenvedés és lelkiismeret-furdalás. Gyakorlatilag az egész egy helyszínen játszódik, pár szereplő beszél, miközben egy férfinak összeomlik a teljes élete – egy másik férfi pedig nagyon jó úton jár ugyanehhez. Nem, ez valóban nem klasszikus szuperhősös felállás. Mégis, Az évszázad pere az egyik leghatásosabb, legfájdalmasabb és legerősebb képregény, amit valaha olvastam.

 

Pedig azt hittem, az előző két kötet után már nem tud nagy meglepetés érni, erre sikerült még tovább emelni a tétet, még jobban elmélyedni a hangulatban. Mindössze három rész, mégis többet megtudunk szereplőinkről a 72 oldal alatt, mint máskor köteteken át. Matt Murdock ugyanis egy perre készül – amikor legutóbb „megvádolták” azzal, hogy ő a Fenegyerek, még éppen ki tudott bújni a bulvársajtó híresztelései alól, ám nem érzi azt, hogy valóban megnyugodtak volna körülötte a kedélyek. És amikor szembejön vele a Fehér Tigrisként ismert szuperhős ügye (aki éppen rosszkor volt rossz helyen, ezáltal egy rendőrgyilkossággal gyanúsítják), úgy érzi, végre elérkezett az ideje: az egész szuperhős-társadalomért tud felszólalni, végre elmondhatja azokat az érveket, amikor az ellene irányuló támadások alatt nem tudott.

 

Ez a tehetetlen düh az, ami miatt olyan elemi erővel hat ránk ez a képregény. Minden oldalán érezni Matt Murdock és ezáltal Fenegyerek egyre növekvő fájdalmát – a harag pedig ebből táplálkozik. Szinte ki akar törni a lapok közül, Matt mégis inkább magába temeti: végzi a munkáját, próbálja a legjobbat nyújtani, és megmenteni Fehér Tigris életét. De itt nem ez a harmadrangú hős a fontos: ő csak az áldozat, aki elszenvedi mindazt a közutálatot, az előítéletet, a lenézést, amit Fenegyereknek kellene. Legalábbis Matt így érzi, ezt pedig még jobban a sötétség felé tereli. Csak akkor lehet képes valaha is szembenézni önmagával, ha megnyeri a pert: de vajon sikerülhet neki? Nem akarom lelőni a poént, de azt hiszem, azt kijelenthetem, hogy a befejezés minden várakozásunkat felülmúlja – ami után jogosan merül fel bennünk, hogy vajon a következő részben mi vár még Fenegyerekre és Matt Murdockra.

 

De még ha nem is merülünk ilyen mélyre a szereplők lelkében és érzéseiben, Az évszázad pere akkor is kiváló képregény marad: nem gondoltam volna például, hogy valaha is fogok szuperhős-képregényben egy bírósági tárgyalást olvasni – ráadásul ilyen érdekesen. Matt és az ügyész beszédei, a tanúk kihallgatása (ezeket a párbeszédeket tanítani lehetne, annyira élőek) olyan feszültséget teremt, ami végig leköti a figyelmünket, hiába nincs közte egy akciójelenet sem. Külön plusz pont, hogy Fenegyereken kívül jópár másik szuperhős is feltűnt „civilben”, még ha csak egy-egy cameo erejéig is (mint Doctor Strange, Reed Richards, Vasököl vagy Luke Cage).

 

Sajnos az előző számok rajzolójától, Alex Maleev-től erre a három részre el kellett búcsúznunk (csupán a borítókat köszönhetjük neki), és bár Maleev-hez képest Manuel Gutierrez, illetve Terry Dodson munkáját annyira nem éreztem erősnek, azért muszáj kiemelnem, hogy milyen hangulatosak voltak a tárgyalóterem fényei, nagyon jól megoldották ezeket a jeleneteket (kettejük közül egyébként Gutierrez rajzait talán egy kicsit jobban szerettem, legfőképpen azért, mert Dodson hajlamos az arcok elnagyolására). Nehéz leírni mindazt a lelkesedést, amit a kötet iránt érzek – egyedül az zavar, hogy még sokat kell várni a következő Fenegyerek-kötet magyar megjelenésére. Bízom benne, hogy az sem lesz „klasszikus” szuperhős-képregény…