Főkép

Anita Blake újra itt van, immár huszonegyedik alkalommal. Elismerés illeti mind a kiadót, mind pedig az olvasókat, hogy ennyi részen keresztül kitartottak a szerző és az általa megjelenített világ, illetve annak konfliktusai mellett. Mert azért tagadhatatlan, hogy a minőséget tekintve voltak hullámvölgyek – bárhogy is szépítjük, az új részek meg sem közelítik az első kötetek stílusát és színvonalát.

 

Az utóbbi regények olvasása közben úgy éreztem, hogy Laurell K. Hamilton – és vele együtt kedvenc vámpírvadászom is – mintha kezdene magára találni, bár abban is biztos vagyok, hogy egyikük sem lesz már a régi – az eltelt évek és az átélt események mindenkin nyomot hagytak. Mégis bizakodással tölt el, hogy az újabb részek, köztük a Halálcsók is, egyre több érdemi történést tartalmaz, és ezzel párhuzamosan érezhetően csökkent a pikáns jeleneteket leíró, illetve párkapcsolati problémákat – a legtöbb esetben csak felesleges hisztinek tűnő nyavalygásokat – kifejtő oldalak száma.

 

Kellemes meglepetést jelentett tehát, hogy a kötet elején Anita rögtön rendőrbírói minőségében tűnt fel, és ez hosszú ideig, megközelítőleg a regény feléig így is maradt. Később pedig – némi magánéleti kitérőt követően – mintegy lezárásként visszatértünk az kezdeti problémához, illetve annak megoldásához. Már ebből is látszik, hogy volt ebben a részben minden, amit a rajongók csak kívánhatnak maguknak: nyomozás, „családi” gondok és persze néhány olyan jelenet is, amely miatt továbbra is megérdemli a tizennyolcas karikát a kötet – bár az is tény, hogy ezek számbavételét most egy kezemen is el tudtam végezni.

 

Volt még egy nagyon fontos hozadéka ennek a regénynek, mégpedig az, hogy az oly régóta nélkülözött szereplők közül többen is újra részesei lettek az eseményeknek. Nehezen tudom szavakkal kifejezni a boldogságot, amit Dolph kapitány és Zerbrowski nyomozó szereplésével kapcsolatban éreztem. Természetesen legalább ennyire örültem annak, hogy Jean-Claude, Asher és Micha ezúttal nemcsak említés szintjén, hanem teljes valójukban is jelen voltak a történetben. A népes szereplőgárda felsorolását természetesen még sokáig folytathatnám, de ezzel most nem tölteném az időt és a sorokat – aki belekezd a regénybe, úgy is találkozni fog velük.

 

Bár akció is akadt a regényben, mégis inkább a nézetbeli különbségek ütköztetése – a vámpír szabad lény vagy a vámpírmesterek uralma szükséges rossz –, az ezzel kapcsolatos problémák megoldása, illetve az érzelmi élet útvesztői álltak a történet középpontjában. Mint minden mozgalom esetében, a szabad életet hirdető vámpírok csoportjában is felütik a fejüket a szélsőséges nézetek, az ebből fakadó megoldások, ezt pedig már Anita sem hagyhatja szó nélkül – szövetségi rendőrbíróként, illetve a város urának halandó szolgájaként sem.

 

A fülszövegben leírtak alapján azt feltételeztem, hogy Asher hisztije hangsúlyosabban lesz jelen a történetben, ezért kifejezetten örültem neki, hogy nem teljesültek az „elvárásaim”. Bár a duzzogás és a dacoskodás gyorsan lezárásra került, de a szóváltás következményei azért nem hagyhatók figyelmen kívül – az a megérzésem, hogy fogok még erről olvasni a későbbiekben. Számítottam viszont az előző kötet végén nyitva hagyott helyzet folytatására, de ebből végül semmit sem kaptam, még egy utalást sem, pedig jó lett volna... Él még bennem a remény, hogy talán majd valamelyik folytatásban újra felveszi a szerző a korábbiakban elejtett eseményszálat.

 

Alapvetően tetszett ez a történet, amelynek vámpírvadászattal kapcsolatos részét a viszonylagos lassúsága ellenére is örömmel, már-már nosztalgikus hangulatba kerülve olvastam. A regény közepe – ahol a magánéleti problémák kerültek terítékre – ugyan leült kicsit, de végül is sikerült új információkkal gazdagodni, és azért érezhetően haladt is valamilyen irányba a történet. A lezárás ugyan megint kicsit hirtelenre sikerült, de ezen egy rutinos Hamilton-olvasó már meg sem lepődik, hanem mindössze tényként fogadja el a helyzetet.

 

A Halálcsók című kötet nemcsak a címadó regényt tartalmazza, hanem a Szépség című novellát is, amely a kiadó ajándékaként került bele a kiadványba – részemről köszönet érte. A rövid, mindössze húsz oldal terjedelmű történet illeszkedik a regény cselekményének egyik szálához: Anita, Jean-Claude és Asher egy szenvedélyes liezonját írja le. A hangulat teljesen ellentétes a regényben olvasottakkal: itt még bámulatra méltó a szereplők közötti harmónia és az összhang.

 

Az elmúlt években hozzászoktam ahhoz, hogy az új Anita Blake kötetet mindig a könyvheti újdonságok között kell keresnem, de ezúttal nem így lesz: még az idén októberben érkezik a következő rész. A kiadó ígérete szerint egészen vaskos darab lesz – valamint ismét kapunk ajándékba egy novellát –, a cselekménye pedig megint terepi munkát, ezúttal azonban zombivadászatot ígér. Mit is mondhatnék erre? Csak annyit, hogy biztosan olvasni fogom.