Főkép

Amikor tavaly a Kingpin Kiadó megkérdezte az olvasókat többek között arról is, hogy a klasszikus vagy inkább az újabb történeteket szeretik, én reflexszerűen azt válaszoltam, hogy természetesen az újabbakat. Hogy miért ment ez ennyire gondolkodás nélkül, lassan már nem is tudom: valahogy az újabb sztorik varázsát sokkal jobban élvezem – talán azért, mert ezek mind rajzban, mind hangulatban és komolyságban más kategóriát képviselnek, mint a régebbiek. Szeretem azt, ha aktuálisabb történeteket olvashatok, mint ahogy azt is, ha nem kell a retró megértő szellemével felvérteznem magam olvasás közben (mert azért mondjuk ki: a régebbi történetelemek néhol már kínosak így 2015-ben). Aztán ahogy az idei év képregényeit olvasgatom, hirtelen azt veszem észre magamon, sokkal jobban várom a régebbi történeteket, az újaktól meg egyre inkább elpártolok – nem tagadom, ebben Peter David Hulkjának is volt szerepe.

 

Hulk dühös. Hulk zúz. Hulk mérges. Vagy mégsem? Az otromba, nagy, zöld izé, akit Hulknak nevezünk, immár lehiggadt. Samson doktor és a Porondmester elérték, hogy Bruce Banner és a Hulk összeolvadjon: nincs többé átváltozás, vagyis Banner most már mindig „nagy és zöld” lesz, viszont még Hulkként is megtartja intelligenciáját és személyiségét. Vagy mégsem? Míg az átváltozás tartott, Banner és Hulk külön személyiségként élték az életüket: Hulk dühös volt, zúzott és élvezte – a tudós pedig szenvedett másik énje miatt, nem élvezte a vérontást, és legfőképpen szeretett volna megszabadulni a zöld alakjától. Most azonban, kettejük összeolvadása egy teljesen új személyiséget hozott létre: és hogy milyen Bruce Banner, amikor Hulk erejével bír? Ezt bizony senki sem tudja igazán…

 

Bevallom, Hulk soha nem volt kedvenc karakterem – pont azért, amit elsőre kiemeltem: mert Hulk nagy, zöld és zúz. Nagyon nehéz kreatív ötletekkel rendelkező írókat keresni egy olyan szereplőhöz, aki átváltozott formájában egy fékezhetetlen szörnyeteg, ráadásul abból sem az izgalmasabb fajta. Amennyire én tudom, persze minden író és minden történet próbálta valamelyest árnyalni a képet, de magával a karakterrel nagyon kevesen tudtak bármit is kezdeni, a legtöbben inkább Bruce Banner jellemére és személyiségére helyezték a hangsúlyt: a bűntudatra, ami Hulk miatt gyötri, a szenvedésre, hogy milyen fájdalom és pusztítás jár mögötte, s persze az állandó üldözöttségre, ami nem hagyja nyugodtan élni. Ehhez képest Peter David hibrid Hulkja valami teljesen új: egyszerre dühös, nem fél pusztítani, de közben egy tudós intelligenciájával rendelkezik, képes racionálisan gondolkodni, ravasz, sőt, számító is olykor. Ez pedig képes az ezerszer látott koncepciót teljesen újraértelmezni.

 

A hatrésznyi cselekmény lényegében három különálló részre osztható: az első számokban a Pantheon nevezetű csoport (világjobbító szándékú szuperemberek) szeretné bevonni a saját tevékenységébe (ez természetesen nem megy olyan zökkenőmentesen, ahogy azt ők eltervezték) – nekem ez a szakasz különösen azért tetszett, mert egy tőle teljesen idegen közegben és szerepben figyelhetjük meg az Intelligens Hulk személyiségét. Aztán időrendben elérkezik a Végtelen Hatalom cselekménye (a világ szuperhősei Thanos ellen vonultak), ami közben Hulk eltűnt – most az is kiderül, hogy mi történt vele (a szituációban egy kelet-európai szőke hölgyemény és a Förtelem nevű… nos, förtelmes gonosz is komoly szerephez jut). Azt hiszem, Peter David stílusát pont ezalatt tudtam igazán megkedvelni: mert nem arra használja Hulk jellemét, hogy őrült zúzásokba vigye bele, hanem az akciót használja arra, hogy alakítsa Hulk (vagy ha úgy tetszik, Banner) világlátását és gondolkodásmódját. Bár a „civil” részek (Marlo Chandler, Rick Jones és Betty Banner triója, mint a Hulk „világi” barátai) nem tudtak annyira megmozgatni, de nagyon izgalmas volt figyelni, hogy Peter David miként hozza szinkronba Hulk két, látszólag különálló életét.

 

A befejezésben pedig újra valami teljesen váratlanba csöppenünk: „A sötétség az úr” egy meglehetősen depresszív, sötét hangulatú epizód, amely a bennünk élő szörnyeteget, sötétséget és zabolátlan vágyakat hozza fókuszba (talán mondanom sem kell, hogy ez mennyiben rímel Hulkra) – ráadásul ezt a hangulatot a színezés és a festmények is nagyon ügyesen átadják. Dale Keown rajzai és úgy általában az illusztrációk bár számomra nem voltak igazán lenyűgözőek (hiába, ez tényleg a kilencvenes évek a rikító színekkel és a nem túl részletgazdag hatással együtt), de panaszra nincs okom, főleg az utolsó résznél élveztem a stílusát. Úgyhogy újfent egy olyan „régebbi” történetet olvashattam, ami szinte tökéletesen megfelel a modern igényekkel szemben is, nem mellesleg pontosan átadja milyen Hulknak lenni: talán nem kell mindig zúzni és pusztítani, de azért a düh állandó. Legalább magaddal szemben.