Főkép

Dashiell Hammettet általában a leghíresebb regényeiről szokás ismerni. A máltai sólyomról, amelyből Humphrey Bogart és Mary Astor főszereplésével klasszikus film noir készült 1941-ben. A Véres aratásról, amelyben először nyomoz regényméretű történetben az író névtelen, ám szívós és okos detektívhőse, a Continental Op. Vagy épp A cingár feltalálóról: legalább is Amerikában, ahol a Thin Man után kutató detektívházaspár kalandjairól nagysikerű hatrészes mozifilmsorozatot gyártottak a harmincas években. Azt már jóval kevesebben tudják, hogy a Pinkerton-magándetektívből a hard boiled krimiirodalom iskolateremtő klasszikusává váló Hammett mindössze öt regényt írt: s ezek közül is Az üvegkulcsot szerette e legjobban.

 

Sokáig nehezen barátkoztam meg ezzel a könyvvel: ma viszont épp azért szeretem nagyon, mert annyira másmilyen, mint az író többi műve. Más a narrációja, más a cselekményszövése, más a hangulata. És így, önmagában különleges.

 

A Véres aratásban, Az átokban és huszonnyolc elbeszélésben feltűnő magándetektív, a Continental Op például mindig egyes szám első személyben beszél a kalandjairól, ám igen akkurátusan, pontosan és szenvtelenül. Ugyanígy személyes a narráció A cingár feltalálóban is, de emellett rendkívül ironikus. Az üvegkulcs ezzel szemben a realista távolságtartás mintapéldája. Főhőse, Ned Beaumont szinte minden ténykedéséről pontos listát kapunk – hogyan gyújt rá vékony, zöldpettyes cigarillóira, hogyan tesz a fejére idegen kalapokat, hogyan gyúl ki fény a szemében, és hogyan válik zavarossá a pillantása, amikor valamit titkol –, mégis, sokkal nehezebben tudunk hozzá közel kerülni. Egyrészt azért, mert a cselekmény váratlan vágásokkal és kihagyásokkal ugrál az időben előre. Másrészt, mert Ned részletesen bemutatott tetteinek, szenvedéseinek és próbálkozásainak fogalmunk sem lehet az okáról. Indoklás nincsen: úgy kell elfogadnunk Nedet, ahogy a többi szereplőnek is – meg kell bíznunk benne és elhinni, hogy tudja, mit csinál, s mindazt, amit tesz, a barátaiért teszi.

 

Ugyanakkor nincs meg a cselekményszövésben az az érzelmi indíttatás sem, ahogyan Sam Spade nyomoz az üzlettársa és (talán) barátja halála után A máltai sólyomban. Beaumont ugyanis egy rejtélyes haláleset ügyében kutat, ám egyre inkább úgy tűnik, hogy a gyilkos a gyerekkori barátja, a politikus Paul Madvig. Ő volt az, aki dulakodás közben leütötte az utcán pártja támogatójának, a szenátornak a fiát, aki mellesleg Paul húgának titkos szerelme volt. Vajon végül tisztára mosni, megvádolni, vagy megmenteni akarja őt Ned? A történet több pontján is feltehetjük ezt a kérdést, miközben a bűnténybe belekeveredik egy sikkasztó szerencsejátékos, egy előkelő szenátor, egy szerelmes kislány, egy szélhámosnő, a helyi gengszterfőnök és egy nagyon okos úrileány is.

 

Ned Beaumont pedig csak halad előre. Utazik. Kalapokat szerez. Hisztérikus nőkkel vitázik. Különös segítőtársat talál. Sok pénzt nyer. Félholtra verik. Elfogják. Megszökik. Titkolózik. Feljelentést ír. Szemtanúja egy öngyilkosságnak. Egyesek szerint ő a gyilkos. S miközben harcot vív egymással a korrupció és a korrektség, a sajtó és a közvélemény, a barátság és az igazság, végül az is kiderül, miért lehetett az író kedvenc hőse Ned Beaumont.

 

Aki soványságával, szikárságával, vékony kis bajuszával, keresett eleganciájával és állandó sehová sem tartozásával, makacsságával és szenvedélyességével egy kissé még hasonlít is Hammettre: vagy legalább is arra az alakra, amilyennek ő láthatta magát. Bár e története magyarul mindössze egyetlen csúf címlapú kiadásban jelent meg egy híján negyven éve, feltétlenül érdemes az olvasásra. Hogy belőle egy új Hammettet ismerjünk meg – vagy megismerjük belőle Hammettet.