Főkép

Nehéz dolga volt a török származású német Akif Pirinçcinek: azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy idehaza kultikus lett a Bársonytalpon oson a halál (eredetileg Felidae), de a Magyar Könyvklub kilencvenes években megjelent kötete kifejezetten lelkes kis rajongótábort tudhat magának (egyébként hazájában tényleg igazi kultmű, még rajzfilmet is készítettek belőle). Na mármost, egy ilyen erős könyv után folytatást írni önmagában is nehéz, hiszen „hozni kell a szintet”, valahol kapcsolódni kell a korábbi kötethez – a rajongók miatt –, valahol pedig teljesen újat kell mutatni – azok számára, akik nem ismerik az előzményt –, vagyis meg kell találni az arany középutat a régi és az új között.

 

Mindezekhez pedig hozzájön az, hogy ez egy macskaregény. Az ember azt gondolná, milyen hálás feladat macskákat megtenni főszereplőnek: a macskák mindenki életében előkerülnek, a többség szereti, de legalább is ismeri a négylábúak ezen ágát, egyesek testközelből is. Az ősidőktől kezdve számtalan elképzelés él róluk az emberek fejében, máig sokan gondolják, hogy ezek a szőrös lények valahol sokkal okosabbak, mint azt mi, emberek gondoljuk. Hát miért is ne lenne jó ötlet ilyen szereplőkkel regényt írni? Legfőképpen azért, mert könnyen beleeshet a szerző abba a csapdába, hogy minden macskákkal kapcsolatos sztereotípiát belegyömöszöl a könyvébe, ezzel igyekezve a könnyebb utat választani a macskaszeretők szívéhez. Másik probléma lehet a túlzott antropomorfizálás, vagyis hogy a könyvben nem macskákról, csak macskabőrbe bújt emberekről olvasunk – így pedig nem sok értelme van ennek az új perspektívának.

 

De meg kell nyugtatnom mindenkit, a szerző sikerrel vette az akadályokat. Aki szerette a Bársonytalpon oson a halált, az a Francisben, a sorozat második kötetében is kellemes órákat tölthet el kedvenc macskanyomozónkkal (Francis amúgy a korábbi kötetben átélt borzalmak óta a kertvárosi kandúrok nyugodt életét éli a könyv kezdetéig). Aki viszont még csak most ismerkedik a Felidák történetével, az remélhetően rá fog érezni a sorozat ízére. Ami pedig az antropomorfizálást és az olcsó megoldásokat illeti, Pirinçciről minden elmondható, csak az nem, hogy nem vette komolyan szereplőit: ezek a macskák – leszámítva azt, hogy nyilvánvalóbban intelligensebbek, mint a kétlábúak – bizony tényleg úgy gondolkodnak, mint ahogyan a valódi fajtársaikról gondolnánk (ha esetleg mégsem, az is szervesen következik a regény cselekményéből).

 

Mert miről is szól a könyv egyébként? Mint már mondtam, Francis nyugalmas napjai a könyv elején véget érnek, és kénytelen elhagyni a meleg otthont, hogy egy viszontagságos éjszaka után a csatornák vak népével – kivert macskák hordájával – találkozzon, akik megbízzák, kerítse elő azt a bestiális gyilkost, aki értelmetlenül és állatoktól szokatlan brutalitással írtja a Felidák nemzetégét. Francis tehát egy legenda nyomán beleveti magát a nyomozásba, és hamarosan a legfurcsább erdőbe vetődik, amit életében látott...

 

Ahogyan az első kötetben is állatok voltak az áldozatok és a gyilkosok, úgy itt is, viszont végeredményben minden esemény mögött az ember áll. A szerző nem rejti véka alá lesújtó véleményét a teremtés koronáiról, akik ahelyett, hogy harmóniában élnének a természettel és társként kezelnék az állatokat, kizsákmányolják a Földet, ész nélkül, vad őrülettel pusztítják ki a fajokat, szorítják ki őket élőhelyükről. Persze az ember néha ráébred szörnyű tetteire, és igyekszik azokat helyrehozni, vagy legalábbis megakadályozni, hogy hasonló események bekövetkezzenek. Azonban az ember sajnos néha jó szándékból is képes végzetes hibákat elkövetni, amelyekkel ártatlan állatok szenvedését okozza. Francisen keresztül az író bemutatja ezeket a tetteket, és szomorúan eltűnődik azon, vajon miért van az, hogy minden állat közül a legtöbbre hivatott és a legcsodálatosabb egyben a legaljasabb és leggonoszabb? A regény egy igazi jajszó a természetért, amit nem uralni, hanem óvni kell, hiszen nélküle az ember sem létezhetne.

 

Sajnos a könyv nem hibátlan, és ezek bizony olyan hibák, amik elriaszthatják az olvasókat. Az, hogy a főhős szószátyár, még enyhe kifejezés, sokszor a legkacifántosabban magyaráz el pofonegyszerű dolgokat. Tipikusan olyan ember (macska), akitől az ember a falra mászik. Ezt hivatott ellensúlyozni a meghökkentő események láncolata, és valóban, a borzadály sokszor képes továbbrántani az embert a körmondatok erdejéből. Viszont aki valódi nyomozást, igazi krimit vár, annak nem fog tetszeni ez a könyv, mert főmacskánk nem annyira nyomoz, mint jó helyen van jó időben, sokszor csak azért tud meg lényeges információkat, mert kívülálló, és egyes szereplők neki könnyebben elmondanak olyasmit, amit másnak nem szívesen. Cserébe viszont néha túlzásba viszi a logikus eszmefuttatást, az ember úgy érzi magát, mintha egy végtelenített Sherlock Holmesszal beszélgetne, aki képtelen abbahagyni a saját intellektusának bizonygatását.

 

A Francisben nincs meg az a könnyed elegancia, mint ami a Bársonytalpon oson a halálban, és talán nem is annyira jól felépített, ugyanakkor fájdalmas őszinteséggel beszél az ember bűneiről, amelyeket a természettel szemben elkövetett. Ami pedig talán a legjobb: Pirinçci megmaradt ugyanannak a nagy macskatudornak, akit az első kötetben megismerhettünk, így aztán sok érdekességet megtudhatunk pökhendi házi kedvenceinkről.