Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

James M. Ward – Jane Cooper Hong: Pool of Radiance

Bámulatos, mennyire megváltozott a világ harminc év alatt. Ezt a megállapítást annak örömére teszem, hogy egy elhúzódott lakásfelújításnak köszönhetően, ami alatt ügyesen elérhetetlen helyre pakoltam az elolvasandó könyveimet, egy régebbi, ráadásul angol nyelvű kötet akadt a kezembe, amit nagyjából húsz éve olvastam utoljára, és arra ugyan emlékeztem, hogy tetszett, de ennek okára már nem – így végül úgy döntöttem, hogy az olvasásra rászánom azt a hetet, amit a „kötelezők” igazolt távollétében könyv nélkül töltenék.

 

Bámulatos, mennyire más volt akkoriban a fantasy, egészen pontosan a szerepjátékhoz kapcsolódó, arra épülő fantasy irodalom. Abba most mélyebben nem megyek bele, minek köszönhetően lettek - véleményem szerint - a Forgotten Realms világában játszódó regények a legnépszerűbbek. Nyilván Salvatore miatt (Drizzt és a papciklus), de rajta kívül azért számos író gyarapította az Elfeledett Birodalmak legendáriumát emlékezetes sztorikkal: például Jeff Grubb (Azure Bonds), Douglas Niles (Moonshae történetek) vagy Troy Denning trilógiája (The Twilight Giants) – és hosszan lehetne sorolni a szerzőket, ezért inkább rátérek James M. Ward trilógiájának első kötetére. Amelynek megírása tulajdonképpen elkerülhetetlen volt, hiszen a hasonló címen kiadott számítógépes játék hatalmas sikert aratott, és a TSR képtelen volt ellenállni a kísértésnek („még egy bőr” effektus), amit személy szerint cseppet sem bánok, mert szeretem, ahogyan James M. Ward ír, ahogyan formálja a főszereplőket.

 

Akik szám szerint hárman vannak (a tolvaj/nyomkereső Ren o’ the Blade, a varázslónő Shal Bal és a pap Tarl Desanea), és csupán kényszerűségből állnak össze a vadnyugati kisvárosok törvény nélküli hangulatát árasztó Phlan városában. Időnként teljes az összhang közöttük, időnként nem értenek egyet, sőt, van amikor kifejezetten a másik akarata ellenére cselekszenek. Ez utóbbira remek példa, amikor Ren párbajozni akar a gnoll főnökkel (ami szerintem egyébként az öngyilkossággal egyenértékű döntés), de a többiek másként alakítják az eseményeket. A két férfi és egy nő háromszögben természetesen kikerülhetetlenek az érzelmek, de ez a szál egyrészt kifejezetten visszafogottan van jelen, másrészt egy pillanatig sem befolyásolja az alapvető célok (mindhárman bosszút fogadtak) teljesítését, harmadszor pedig van abban valami vicces, ahogy a varázstudók közelednek egymáshoz.

 

Hiába minden szerzői igyekezet, a szerepjáték kötöttségek (második kiadású AD&D) azért nagyban befolyásolják az eseményeket. Gondolok itt a varázslatokra, a varázstárgyakra, szörnyekre és nem utolsó sorban a jellemekre, amelyek mai szemmel közel érthetetlen megkötést jelentenek. Egyszerű lenne azt mondani, hogy akkoriban a TSR kiadványait a fekete-fehér szemlélet uralta – de ez egyrészt nem lenne igaz (hiszen ilyen alapon jó sötételf nem létezhet), másrészt azért érezhető Ward törekvése, hogy a számítógépes játék mészárlása helyett egy másik irányba vigye el a történetet. Ezért aztán hőseink több ízben a tömeges vérontás (szakszóval hentelés) helyett más alternatívát keresnek, miként arra is van példa, hogy a harc helyett inkább a tervszerű elszakadást választják. Helyenként még az a fura elképzelés is felbukkan, hogy a kalandozók win-win megoldással oldják meg a problémás helyzeteket (erre jó példa mondjuk Thorn Island megtisztítása az élőhalottaktól).

 

De nemcsak a főszereplők egyediek, szerethetőek ebben a történetben, hanem van két olyan mellékszereplő is, akik kifejezetten emlékezetesre sikerültek. Az egyik Poryphyrs Cadorna tanácsos, aki gyakorlatilag az elvtelen, csak saját érdekeivel foglalkozó politikus mintapéldánya. Az ilyen embertípus ritkán van jelen a korai fantasy művekben, felbukkanása kifejezetten jót tesz a cselekménynek – igazából azon csodálkoztam, hogy a három főszereplő milyen sokáig képes szó nélkül elnézni a húzásait. Rajta kívül a Cerulean névre hallgató ló volt még érdekes jelenség, aki mint Shal familiárisa van jelen, és idejének nagyobbik részét gazdája varázsköpenyének valamelyik zsebében tölti. Azon kívül, hogy mágikus képességei időnként nélkülözhetetlennek bizonyultak, és hátasként sem megvetendő teljesítményt nyújt, mentális beszólásaival, önálló véleményével „zaklatja” az ifjú varázslónőt.

 

Bár egy pillanatra elcsábultam, és fontolóra vettem a folytatások elolvasását (kivált a Pools of Darkness vonzott, benne az élőhalott paladinnal) végül nem vágtam bele a kalandba, köszönhetően az újra elérhető kötelezőimnek, illetve gyenge angoltudásomnak. Talán majd télen, amikor igazi felüdülést jelent az olyan fantasy, amelyik még akkor íródott, amikor a Forgotten Realms jobbára ismeretlen tartományokból állt. Nekem sokkal többet jelent szimpla számítógépes játék átiratnál, igazából ezeknek a regényeknek, a bennük leírt szereplőknek, városoknak, falvaknak köszönhetően elevenedett meg előttem az a világ, ahol egy sötételf a felszín után vágyakozik, ahol egy vámpír zokon veszi, ha kocsmázás közben zavarják, és nem utolsó sorban hárfások vigyáznak a békére.


Galgóczi Tamás - 2015. július 20.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (James M. Ward)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Jane Cooper Hong)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!