Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Anthony Ryan: A várúr

Vaelin Al Sorna, az Egységes Királyság Hatodik Rendjének testvére elhagyta a Hit kötelékét – nincs ezen mit tagadni, egyszerűen már nem érzi, hogy bármi köze lenne a Rendekhez vagy a Hithez. Még jó, hogy Malcius király elnézőbb a Királyság legendás harcosával szemben: hiába teltek el évek azóta, hogy Vaelin utoljára a szülőföldjén járt, hírneve és népszerűsége még mindig nem csökkent. Szavára lázadás törhet ki, és akár ezrek is hadba vonulnak – aki pedig ilyen erőknek parancsol, azt jobb a barátaink között tudni. Malcius északra küldi, hogy legyen az Északi Végek várura, azonban Vaelin továbbra sem pihenhet: a legendás férfiakat nem arra szánta a sors, hogy napjaikat kandalló mellett anekdotázva töltsék.

 

Útja során pedig olyan emberekkel akad össze, akiknek szintén fontos feladatuk van: Revát csupán a küldetése élteti, nem képes másra és máshogy gondolkodni, csak amit beleneveltek; Lyrna hercegnő a király húga, azonban bölcsességben, észben és akaratban jóval felülmúlja bátyját – és amikor követként küldik egy északi törzshöz, hogy véget vessen a túl régóta tartó háborúnak, olyan kalandokba keveredik, amelyek során minden korábbinál jobban szüksége lesz a képességeire. Frentis testvér ezzel szemben mást sem szeretne, csak szabadulni börtönéből – ám amikor látszólag véget ér rabszolgasága, ráébred, hogy sokkal rosszabb helyzetbe keveredett, mint bármikor korábban… Bár látszólag egyszerű halandók, mégis ők négyen fogják befolyásolni az Egységes Királyság sorsát – az ellenség ugyanis olyan hatalmas, hogy az egész világot uralni akarja. Vajon képesek lesznek dacolni vele?

 

Talán a válasz keveseket fog meglepni, az oda vezető út azonban annál izgalmasabb. Anthony Ryan ugyanis nem a rövid történetek híve: mások négy-ötkötetes sorozatokat írnak annyi betűből, ami a Hollóárnyék-trilógia első két részében szerepel (és akkor még hol van a trilógia befejezése!), vagyis véres eseményből, csatából, intrikából, párviadalból, továbbá halálból, túlélésből és veszedelemből nincs hiány, ráadásul a második rész mintha a maximumra pörgetné az akció-faktort. Nagyon furcsa összehasonlítani az első kötettel: míg A vér éneke sokkal inkább a karakterekre (pontosabban Vaelinre) koncentrált, a harcok közötti intrikák, szereplők közti interakciók kerültek előtérbe (igazi fejlődésregény volt), addig A várúr teljesen máshova helyezi a fókuszt. Eltűnt a kifejezetten érdekes külső mesélői kerettörténet, jóval kevesebb intrika és „nyugodtabb” epizód került elő, viszont a négy nézőpontnak köszönhetően több karaktert ismerhetünk meg, és közben annyi csataleírást kapunk, ami másnál egy teljes trilógiára elég.

 

Azt mondom, hogy furcsa, mert ilyet nagyon keveset tapasztalni a nagyívű, epikus fantasy-sorozatok között: ritka az, hogy egy jól bevált koncepciót kidobunk, hogy helyette valami mást keressünk. És rendkívül kétélű lehetőség: aki az első rész lassabb, nyugodtabb, „mesélősebb” hangulatát várja viszont, az nagyot fog csalódni – feltéve, ha nem tetszik neki ugyanúgy ez a gyors tempóban előadott történet. Mert a karaktereket tekintve például én nagyon örülök a változásnak: nem hiszem, hogy csak Vaelinre koncentrálva lett volna Ryannek elég mondandója, így viszont érdekes új személyiségeket ismerhettünk meg, s közben a mellékalakok között is több izgalmas figura került elő, minden szálon megismertünk valakit, aki miatt mindig várjuk a következő fejezetet – sőt, sokszor Vaelin szálán történt a legkevesebb esemény.

 

Úgyhogy bár élveztem ezt a 700 oldalt, közben kicsit bennem van, hogy mit vesztettünk (vagy legalábbis, hogy mi változott) az első részhez képest. Ezek után pedig nagyon kíváncsi vagyok, hogy merre indul tovább Anthony Ryan. Miután már annyi érdekes szereplőt ismertünk meg, kétlem, hogy visszatérne az első rész nyugodt, magával ragadó, egynézőpontos stílusához – viszont közben abban is reménykedek, hogy a harmadik részre megint valami újat mutat az amerikai szerző. Hiszem, hogy képes még tovább variálni az „epikus fantasy” fogalmát, képes újfent egy olyan koncepciót váltani, amire a legkevésbé sem számítanánk: a tehetség mindenképpen megvan benne, legfeljebb abban reménykedek, hogy kicsit visszább fogja a tollát. Én mindenesetre ott leszek a zárásnál is.


Szabó Dominik - 2015. június 27.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!