Nina George: Levendulaszoba

Erre a könyvre, illetve a magyar változatára egymástól függetlenül több hardcore olvasó ismerősöm hívta fel a figyelmemet. Mivel egyrészt adok a véleményükre, másrészt pedig nagyon megtetszett a fülszöveg alapján is, valamint megnézem egy interjút az írónővel, evidens volt, hogy megvásárolom. Emlékszem, hazafelé a buszon kezdtem el olvasni, vagyis kezdtem volna, amikor jött az első mellbevágás: „Apa, veled meghalt az egyetlen ember, aki mindent elolvasott, amit valaha írtam, amióta írni tudok. Mindig hiányozni fogsz nekem. Téged látlak az este minden fényében, és az összes tenger minden hullámában. A szó közepén mentél el.” Nyeltem a könnyeimet, mert buszon nem sírunk, meg amúgy is ritka szokásom, gondoltam, a következő oldal már sima lesz.

Hát nem, nem volt az… ez volt: „Az elveszetteknek ajánlom. És azoknak, akik még mindig szeretik őket.” Azzal a lendülettel becsuktam a könyvet és a leszállásig technikai légzést végeztem = koncentráltam, hogy ne ordítsam el magam a busz közepén. Napokra félretettem, emésztettem. Azzal együtt, hogy már tizenkilenc éve vesztettem el apámat, az idézett néhány mondat bőven hazavágott. Ennyi előzmény után próbáltam lelkileg rákészülni a továbbiakra... hát nem sikerült. A fülszöveg ugyan a találó, kellemes kivételek közé tartozik, mégsem képes sejtetni azt a csodát, vagyis inkább varázslatot, amelyet az olvasás által jelentett érzelmi utazáskor átélünk.

Ha csak annyit mondanék el a regényről, hogy egy férfi története, aki elvesztett szerelmét keresve fokozatosan szembenéz problémákkal, és hosszú-hosszú idő után feldolgozza azokat, már talán többen kedvet kapnának az elolvasásához. Viszont ennél sokkalta többről szól, és főleg: többet ad. Nyilván nem véletlen, hogy az írónő az általam is nagyon szeretett Erich Kästnert idézi meg: az ő Lírai Házipatikája analógiájára hoz létre a Levendulaszoba főszereplője, Jean Perdu egy úszó könyvesboltot, és veszi fontolóra az érzelmek enciklopédiájának megírását, melyhez élete során gondolatokat és érzéseket gyűjt, betűrendben.

„Kästner volt az egyik oka annak, hogy a könyves hajómat Irodalmi Patikának neveztem el - mondta Perdu. - Azokat az érzéseket akartam kezelni, amelyeket nem ismernek el betegségként, és amelyeket az orvosok soha nem diagnosztizálnak. Mindazt a halvány érzést, rezdülést, amely egyetlen terapeutát sem érdekel, mert szerintük túl kicsi és megfoghatatlan. Az érzés, amikor egy újabb nyár közeledik a végéhez. Vagy amikor felismerjük, hogy már nincs egy életnyi időnk a helyünket megtalálni. Vagy az a kis bánat, amikor egy barátság mégsem mélyül el, és az embernek tovább kell keresnie olyasvalaki után, akire az életét rábízhatja. Vagy a búskomorság a születésnapunk reggelén. Vágyakozás a gyerekkor levegője után. llyesmi.”

Nyugi, nem fogom idézni az egész könyvet, bár az első elolvasás végén úgy nézett ki, mint egy post-it-sündisznó, a facebookot pedig sikeresen teleidéztem, aminek eredményeképp mintegy negyven jó barát és ismerős vásárolta meg (vagy kapta tőlem ajándékba) – elmondásuk alapján mindenkinek kivételes, különleges olvasásélmény jutott osztályrészéül.

Ez a regény nem egyszuszra-olvasós, nem lineáris, nem szabálykövető, nem szokványos. Mint ahogy a főszereplője, úgy adagolja Nina George is a mondani- és elgondolkodnivalót. Az ember közben néha úgy érzi, kacagnia kell, máskor vágyódva gondol vissza a gyerekkorára, érzi az illatokat, látja a Nap akkori fényeit, bőrén érzi sugarainak simogatását. Ezt a történetet lassan érdemes olvasni, meg-megállva, félretéve, módot találni és egyben időt adni magunknak egy hasonló számvetésre, mint ahogy azt Monsieur Perdu átélni, megélni kénytelen. Egészen biztosan szükséges hozzá egyfajta érzelmi érettség, felnőttség, semmiképpen nem adnám túl fiatal olvasók kezébe (nyilván nem véletlenül lett a kiadónál a Mont Blanc-sorozat része), mert ehhez élettapasztalat szükséges, a saját csetléseink, botlásaink, fájdalmaink, amelyeket, valljuk be, hajlamosak vagyunk elzárni magunkban, lelkünk egy mélyen rejtett fiókjába, hasonlóan, mint ahogy a levél megbújt Perdu lakásában hosszú évekig.

Amellett, hogy tele van megszívlelendő, szívet tépő és szívmelengető gondolattal, csodálatos lélekutazást jelent a regény olvasása – elmeséli emberek életét, akiknek sorsa a könyvek kapcsán összefonódik –, számvetés is egyben. Mégpedig olyan, amelyet felnőtt életünk során mindannyian, jó esetben többször, rossz esetben legalább egyszer mindenféleképpen elvégzünk, megélünk. Úgy érzem, pontosan emiatt jelentett és jelent ennyire sokat teljesen másfajta vérmérsékletű embereknek, és nem csak az ismeretségi körömben.

A történet legfontosabb mondanivalója számomra mindenképpen az, hogy lehet bánatom, fájhat valami olyan nagyon, hogy csak magamban mélyre elásva, konfrontálódás-mentesen vagyok képes elviselni, menekülhetek előle, a negatív érzések végül mégiscsak az én lelkemet fátyolozzák, mérgezik, az én életem válik egyfajta állóháborúvá, saját magammal szembeni lelki alvajárássá. Ahogy Perdu, lehetek én is nyitott a többi ember gondjaira, általuk is tompítva a magamét, mert amíg velük foglalkozom, esélyem sincs feldolgozni az engem ért tragédiát – de ez nem megoldás. Ez elbújási kísérlet önmagunk elől, amiből végül nincs kiút, mert történik valami, egy találkozás, egy elsárgult levél, egy üzenet, a sebek felszakadnak, és sokszoros erővel fáj újra minden. Annyira, hogy azt már képtelenség elfojtani, egyetlen megoldás létezik: a szembenézés és a feldolgozás.

Két óriási könyvélményem volt a 2014-es év során, a Levendulaszoba az egyik. Szívem szerint minden olyan felnőtt embernek a kezébe adnám, aki elég bátor ahhoz, hogy tisztába kerüljön a saját hibáival, és képes arra, hogy amit lehet, kijavítson belőlük. Ajánlom elolvasásra azoknak, akik végül tudnak bocsánatot kérni, és tudnak megbocsájtani. Önmaguknak is.

Azoknak, akik úgy gondolják, nekik már minden mindegy.

Azoknak, akik hosszú éveken át hibernálták magukat valamiféle fájdalmuk okán.

Azoknak, akik mernek mégis újra szeretni.

Akik merik önmagukat is szeretni…

Végezetül még egy idézet-mert meggyőződésem, hogy a legeslegjobb ajánló a könyvnek a saját részlet: „Olyan szobára van szüksége, amely csak az öné. Nem túl világosra, és egy fiatal macskára, aki társaságot nyújt önnek. És ezt a könyvet legyen szíves lassan olvasni. Hogy közben időről időre kipihenhesse magát. Sok mindenen elgondolkodik majd, és feltételezhetően sírni is fog. Saját magán. Az éveken. De utána jobban lesz. Tudni fogja, hogy most nem kell meghalnia, még ha úgy is érzi, mert az a fickó nem bánt önnel tisztességesen. És újra szeretni fogja saját magát, nem pedig rondának és naivnak tartani.”

Utána tényleg jobb lesz. Átéltem, tapasztaltam. A Levendulaszoba egy olyan ajándék, amelyet tíz pszichiátriai ülés sem tud adni az embernek. Felkavar, összetör, megríkat, aztán magához emel, átölel, és elringat. Reményt ad, utat mutat – de meg kell dolgozni érte. Szeretném, ha minél többen velem, velünk tartanátok Monsieur Perdu hajóján. Vegye kezdetét egy igazi nagy utazás, ami a könyvekről, a szívünkről, a lelkünk épségéről, és rólunk szól!