Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

René Goscinny – Albert Uderzo: Az istenek otthona

Valamilyen szovjet kémregényben olvastam, hogy amikor már nem használnak a fegyverek, akkor a politikusok egy sokkal pusztítóbb megoldással, a különféle izmusokkal rombolják le az ellenfél társadalmát. Pontosan ez történik Asterix 17. kalandjában, amikor az isteni Caesar légiók helyett építészt, tereprendezőt küld a legyőzhetetlen gall faluba. Ez persze még csak a kezdet, a fránya római civilizáció azonnal beteszi a lábát az így keletkezett ajtórésbe, és a nem sokkal később felbukkanó római polgárok helyi látványosságként kezelik az őslakókat, akik nemcsak olcsó halat árulnak, hanem az érett pikkelyesek semmi mással össze nem téveszthető szagán kívül a barbárság egzotikusan érdekes illatát árasztják magukból – mindezt belépőjegy és kötelező látogatási idő nélkül.

 

Az új lakópark (amit Caesar közvetlenül a falu mellé álmodott) és lakói (akiket egyenesen Rómából érkeznek) alapos felfordulást okoznak a gall közösség életében, kezdve a gazdaság bomlasztásával, folytatva az emberi kapcsolatok megváltozásával, és nem utolsó sorban az erdő (és végső soron a természet) elpusztításával.

 

Ha az előző két epizódra azt mondtam, hogy kifejezetten felnőtteknek szól, akkor most csak újfent megerősíteni tudom a korábbiakat: bár első olvasatban ez a történet minden korosztályt megszólít és elszórakoztat, azért másodlagos üzenetként ott van benne a civilizáció (értsd globalizáció), illetve a helyi sajátosságok (szokások, hagyományok, törvények) küzdelme. Emlékezzünk csak vissza a zseniális Monthy Python film, a Brian élete azon epizódjára, amikor a júdeaiak sorba veszik, mi mindent köszönhetnek a rómaiaknak; vagy az a jellegzetes képkocka, amikor Asterix és Obelix bandukol a domboldalban, és miközben nézik a hídépítést arról beszélgetnek, mennyire elcsúfítják a tájat ezek a római építmények.

 

Mindezt a szerzőpáros egy fordulatos, kifejezetten szórakoztató történetbe ágyazta, így gyakran élvezhetjük a Piedone-filmeket idéző pofonvihart vagy a lokálpatriotizmus ékes példájaként előadott vadkanpárti Obelix-monológot. Persze a rómaiakat sem kell félteni, az ifjú urbánus Pauspapyrus orra elé bármilyen növényritkaságot vagy állattársulást vihetnek, őt akkor is csak a lakópark jövőbeni elhelyezkedése érdekli. De a történetben tömegként felvonuló légiósok lázadása sem semmi, gyakorlatilag egy időszámítás előtti sztrájkot látunk, sztrájkbizottsággal, egyeztetető tárgyalásokkal – és még hosszan sorolhatnám.

 

Azért egy kis magyarázatot muszáj leírnom, mivel az utolsó lapok egyikén van egy félmondat, miszerint a sokemeletes bérpalota tetejére a centurió őröket állított, hogy továbbítsák a jeleket, ha veszély közelít. Ezt elsőre nem egészen értettem, mert milyen jeleket továbbítanak a katonák, szóval kicsit fogalomzavarosnak tűnt ez a képkocka, de aztán rövid utánajárás eredményeként kiderült, hogy ezzel a sorral a tévéantennákra utaltak a szerzők – és van még pár ilyen bújtatott utalás vagy inkább humormorzsa a történetben. Még egy érdekesség, aztán tényleg továbblépek a grafikára: a sztoriban fontos szerep jut az alulmúlhatlan bárdnak, ennek köszönhetően a szokásos zárólakomán őt is a többi falubéli között találjuk, ezúttal megmenekül az elnémítástól és kikötözéstől. Azért a biztonság kedvéért a hangszerét nem adják a kezébe, mondhatni „civilként” van jelen.

 

A mostani kiadás címlapja szakít a hagyományokkal, hiszen az előtérben morgolódó Asterix mögött egy egészen más stílusban fogant rajz látható, ami engem első ránézésre a rézkarcokra emlékeztet. Idegensége ellenére illik a kötethez, hangsúlyosan ábrázolja a két kultúra különbözőségét, a gallok színességét és a római szürkeséget, a polgárok dekadenciáját. A sztoriban elhelyezett ókori „szórómárvány” pedig a jól megírt reklámszövegek időtlenségét hirdeti. Az pedig már csak hab a tortán, hogy egyúttal részletes információkat kapunk egy római polgár hétköznapjáról is.

 

A belső grafikák hozzák a szokásos színvonalat, ráadásul a felújítás eredményeként szebbek a színek, kidolgozottabbak a részletek – az Újvidéki kiadáshoz viszonyítva ég és föld a különbség. Ami eltérést jelent a korábbi füzetekhez képest, az a nagyméretű rajzok mennyisége, nem emlékszem például, mikor láttam – ha volt egyáltalán – egész oldalas rajzot, ebből most például három is akad, ezen kívül is jócskán felbukkannak nagyméretű rajzok. Ettől picit filmszerűvé válik a történet, illetve mozgalmasabbá, gondolok például a végső kilakoltató pofozkodásra.

 

Bár Az istenek otthona sokkal érettebb hangvételű szerintem, mint a sorozat korai darabjai, ettől függetlenül egyértelműen a sikerültebb részek közé tartozik. Jó a történet, mozgalmas, épp a kellő mennyiségű humor van benne (mind képi, mind szöveges), és nem utolsó sorban remek az alapötlet, amire aztán az egész bonyodalom felépül. Mikor is jön a következő kötet?


Galgóczi Tamás - 2015. június 4.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!