Főkép

Furcsa ez. Amikor a Kossuth Kiadó beindította a Spanyol krimi című sorozatát, ezt a szlogent választotta hozzá: „Napfényes városok, sötét bűnök, mediterrán életbölcsességgel és humorral fűszerezve – ez a spanyol krimi.” Idén év elején immár a hatodik kötet jelent meg náluk, s ezeket elolvasva annyi bízvást leszögezhető, hogy a sorozat sokféle, de semmiképpen sem olyan, amilyennek a jelmondat ígéri. Persze a „Kísérletező szépirodalom krimiköntösbe öltöztetve, egyedi narratív megoldásokkal, sok-sok áthallással és gyakori abszurd humorral” félannyira sem tűnik terméket eladni képes reklámszövegnek (valószínűleg még egy vastagkeretes szemüveget viselő bölcsészt sem fogna meg): viszont igaz.

 

Számomra mindegyik spanyol (nyelvű) krimikötet egy-egy nagy meglepetés volt mind szövegszervezés, mind cselekményalkotás tekintetében: két szerzőé nem volt egyforma. Ám mintha mindegyikben az lett volna a közös, hogy a detektívregény és a krimi műfaji határait feszegeti, s úgy akar szórakoztatni, hogy közben nem szolgálja ki mindenben a zsánerkedvelő olvasó ízlését, inkább új és új utakra kísérli meg elvezetni. Az argentin Pablo De Santis a történelmi krimi műfajában végez akrobatikus irodalmi mutatványt (immár két ilyen is olvasható magyarul, a Párizsi rejtély és a Gyilkosok és kertek) egyszerre parodizálva és feltámasztva a Doyle-féle klasszikus, logikai feladványra épülő detektívregényt. A spanyol Francisco González Ledesma a kemény krimit újítja meg a szöveg felől közeledve (Szomszédom a halál). Ezzel szemben Marta Sanz (Black, black, black) inkább tagadja a kemény krimit: az ő tipikus hard boiled bűnesetét egy meleg és művészlelkű, ráadásul hatalmas fantáziával megáldott nyomozó oldja meg, nem utolsósorban egy másik szereplő fantáziálásaira támaszkodva…

 

A legkülönösebb képlet azonban a spanyol-uruguayi Carmen Posadasé. Az 1953-as születésű, mégis örökifjú írónő az Öt kék légy című, 1995-ös bűnügyi regényével lett világhírű (korábban az oxfordi egyetemre járt, bár sosem fejezte be, majd Spanyolországban volt tévés-forgatókönyv- és gyerekkönyszerző), nálunk mégis egy vérbelien posztmodern, újabb könyvével mutatta be a Kossuth Kiadó: a Meghívás gyilkosságra tisztelgés Agatha Christie történetfűzése, alakjai és konkrét regényei előtt, mégis sajátosan egyedi és nagyon humoros krimikönyv.

 

Nos, az Öt kék légytől is valami ilyet vártam, ám egészen mást kaptam. Bár ebben is akad némi Agatha Christie-hivatkozás (lásd már a címet is), sokkal sötétebb, kétesebb kimenetelű és melankolikusabb történetet kapunk, amely mint egy labda, rakoncátlanul pattog több elbeszélő között ide-oda… Egy régi gyilkosság és egy új eset kapcsolódik össze benne: de szinte csak előttünk, olvasók előtt, no meg a különös főszereplő, az idősödő, és egy nagy halálra készülő Rafael Molinet Rojas fejében. Túléli-e ő, a szemlélődő az öt kék légy esetét? Lelepleződik-e a (feltételezett) gyilkos? Nos, aki azt hiszi, mindkét kérdésre könnyű a válasz, olvassa el a regényt!

 

Ha megteszi, igencsak míves játék tanúja lesz: de emiatt talán kissé távolabb is marad a történet az olvasótól, mint a Meghívás gyilkosságra esetében. Ettől függetlenül én megint nagyon jól szórakoztam, s várom az újabb spanyol krimit: a hírek szerint Francisco González Ledesma következő opusát. Napfény és posztmodern: szeretem ezt a sorozatot…