Főkép

Kicsit furcsa a viszonyom a képregényekhez. Alapvetően én a történeteket szeretem; ha jó egy sztori, meg lehet venni kilóra, viszont a képekkel nem foglalkozom túl sokat, nem feltétlenül érzem fontosnak. Ez persze kicsit visszás akkor, ha éppen egy ilyen kötetről szeretnék írni; ezért most szántam rá időt, hogy az olvasást követően újra átlapozzam és csak az illusztrációkra koncentráljak - minden ráfordított perc megérte.

 

Nem tudom, kiben milyen kép él Rembrandtról, de bennem az időskori önarcképei maradtak meg leginkább. Valahogy mindig ilyennek képzeltem el a festőt: ahogy boldogtalan, komor arccal ül valami sötét szobában és önmagát festi. Nem volt időm gondolkodni arról, valóban milyen ember is lehetett – még szerencse, hogy valaki megtette helyettem. Typex sokszínű tablójában a mester számos arcát megismerhetjük, ami sokkal több, mint egy fáradt tekintet. Benne van az ifjú Rembrandt becsvágya és alkotás iránti elkötelezettsége, szerelme és bohém élete, amiben nincs helye a művészet mellett a józan polgári előrelátásnak; önzése, amely nem engedi, hogy igazi apa és férj legyen. Persze azt, hogy ez a kép mennyire valós, nem tudhatjuk, de el kell ismerni, hiteles. A szerző egy olyan alkotó életútját vázolta fel, aki néha antipatikus, máskor lenyűgöző, de ízig-vérig igazi alak – és innentől nem is olyan fontos, hogy a kép nem igazolható száz százalékig.

 

Typex azonban nem elégedett meg egy emlékezetes főszereplővel, a mellékszereplőket is részletesen kidolgozta. A leghálásabb témát persze a nők jelentik, volt belőlük pár a festő életében: Saskia könnyelműsége, majd fájdalmas betegsége, Geertje elhivatottsága, Hendrickje öntudatos eltökéltsége és Cornelia kedvessége emlékezetes marad. Mellettük a férfialakok kevésbé jellegzetesek, de Titus, a meg nem értett gyerek sorsával egyet tudunk érezni. A tágabb környezet, a megrendelők, pályatársak, a közönség bemutatásával pedig szélesebb látókörben vehetjük szemügyre a korabeli Németalföldet. Megismerhetjük ugyanis, hogyan viszonyult a világ Rembrandthoz és hogy ő ezzel mennyire foglalkozott (többnyire semennyire). De a világ nem engedte meg magának ezt a luxust. Így láthatjuk, ahogy Saskia igazi takarékos kispolgári rokonsága nem tud mit kezdeni a művészettel, és inkább keselyűként próbálják megtartani a vagyont. De megfigyelhetjük azt is, ahogy Hendrickje mellett összesúgnak a városiak, majd még az egyház is megtagadja hozzájárulását. Öröm és bánat, siker és elutasítás, nyomor és gazdagság jelenik meg a lapokon.

 

De ez a társadalom nemcsak szavakban, hanem képekben is testet ölt. Typex emberábrázolása inkább kicsit eltúlzottan realista, mint szép; a figurák ráncai életükről tanúskodnak, a halál foltjai éppúgy feltűnnek testükön, mint a szenteltvíz cseppjei. Illúziókeltően mutatják be az akkori mindennapokat, néha álomszerűen, néha kegyetlenül, néha viszont emberségesen.

 

A Rembrandt tökéletesen példázza, milyen egy igazi, felnőtteknek szóló képregény, és hogy a műfajnak miért van létjogosultsága – már aki ezt az utóbbi évek comic-boomja után egyáltalán kétségbe vonja. Komoly koncepció, precíz társadalom-és emberábrázolás, egy lenyűgöző művész életútjának kifejtése és persze csodás képek; ezzel leszünk gazdagabbak olvasás után. A műfaj komplexitása tökéletesen kibomlik Typex kezei között, érdemes tehát újra és újra elővenni a kötetet, mert mindig újabb rétegeit tárhatjuk fel.