Főkép

Úgy tűnik, ha nem is rohamtempóban, de folyamatosan érkeznek az újabb kötetek, így nagy valószínűséggel unokáink sem fogják nélkülözni a vad nyugat leghíresebb tehenészlegényének hihetetlen kalandjait, melyek helyenként hajmeresztőek, helyenként pedig humorosak, és nem utolsó sorban kicsit-nagyot egyaránt képesek megszólítani.

 

A mostani sztori a megszokott jelenettel indít: Daltonok a dutyiban, és energiájukat a geológiai jelenségek (kőaprítás) gyakorlati megvalósítására, illetve a klasszikus regények western környezetbe történő átültetésére (Monte Christo szökése) fordítják. Nincs ezzel semmi baj, mondhatni errefelé ez a dolgok természetes rendje, miként Averell sem lesz okosabb vagy Rantanplan értelmesebb. Azonban a korlátlan lehetőségek hazájában, ahol a vállalkozó szellemet többre becsülik a hagyományoknál, mindig felbukkan egy újító elme, ami rendszerint nemcsak a nyugalom végét jelenti, hanem újabb bonyodalmat eredményez. Ezúttal a családi kötelék túlzott figyelembevétele borítja fel Lucky Luke csendes hétköznapjait, s mire kettőt pislant, máris nyeregben találja magát.

 

Hamarjában meg sem tudom mondani, az idők során mennyi szerepet voltak kénytelenek eljátszani a Dalton-testvérek, de az biztos, ilyesmire még nem volt példa a praxisukban. Egyikőjük keresztapát alakít, a többiek pedig lelkesen, illetve többnyire lelkesen segítenek neki – persze egy Dalton csemete nem feltétlenül a jólneveltségéről híres, de ez csak fokozza a helyzetben lévő komikumot.

 

Miként boldogul a négy bandita a gyerekneveléssel, hogyan etetik, szórakoztatják, okítják, fegyelmezik, miként védik meg a külvilág káros hatásaitól? Mert ugye a helyi népeknek ez csak annyit jelent, hogy a Daltonok beköltöztek a városba, és ettől kezdve ki tartja biztonságosnak például a bankot? Csupa vicces szituáció, gyakorlatilag minden oldalon van min kacarászni, és persze mindenki hozza a formáját.

 

Egyszóval a sztorival nincs semmi baj, és ugyanez elmondható a rajzokra is. Lucky és a Dalton tesók mit sem változtak, akárcsak Dalton mama (elvégre egy családi összeborulás elképzelhetetlen nélküle), egyedül azt találtam furcsának, hogy pár szereplő fizimiskája a megszokottnál jobban kidolgozott, mintha valakire hasonlítani akarnának – és ez ugyebár egyáltalán nem volt korábban jellemző a sorozatra. Rövid utánajárás eredményeként ráleltem a megoldásra – ez a sztori egyfajta tisztelgés egy 1963-as francia mozi, a Les Tontons flingueurs előtt, ami fekete-fehér kivitele ellenére manapság kultikusnak számít frankföldön. Gyakorlatilag minden fontosabb szereplőt belerajzoltak ebbe a Lucky Luke történetbe (pár ismertebb név segítségként a beazonosításhoz: Lino Ventura, Jean Lefebvre, Bernard Blier), sőt, ahogy elnézem, legalább egy jelenetet is átvettek:

 

 

Az igazán meglepő, hogy mindez teljesen helyénvalónak tűnik ebben a környezetben, legfeljebb az olyan kikacsintással nem tud mit kezdeni a tájékozatlan olvasó, mint Lino Ventura felbukkanása és kérdése az utolsó oldal harmadik csíkjának első kockáján.

 

Véleményem szerint az új szerzők hozzák a korábbi füzetek színvonalát, és ez nem csupán megnyugtató érzéssel tölt el, hanem folyamatosan fenntartja a kíváncsiságomat, valamint arra késztet, hogy a jövőben is elolvassam Lucky Luke kalandjait.