Főkép

Alvin végre megérkezett Hatrack városába, bár a tervezetthez képest közben eltelt egy év (persze nem tétlenkedett, az indiánoknál tett „kiruccanása” meglehetősen komoly hatással volt az életére). A kovácsmester, Makepeace Smith nem is nagyon akarja felfogadni inasának, de végül csak kötélnek áll – aminek később aztán csak örülhet, hiszen Alvin a valaha volt legjobb tanoncának bizonyul. Pedig az esetek többségében még a fortélyát sem használja: saját erejéből akar kovács lenni, anélkül, hogy parancsolna a fémnek vagy más módokon befolyásolná az eredményt. Látszólag ezzel csupán még több fáradtság jár, ám belül jól tudja: csak úgy lehet igaz Teremtő, ha nem saját könnyebbségére használja képességét, hanem minden egyes pillanatban megdolgozik a jó munkáért.

 

Fortélyára így is szükség van olykor: ősellensége, minden jó elrontója, a Pusztító ugyanis ott ólálkodik körülötte, s csak arra a pillanatra vár, amikor Alvin meggyengül, ő pedig a befolyása alá tudja vonni. A Pusztító ugyanis akkor tud uralkodni az ember felett, ha az letért a számára kijelölt helyes útról – vagy mondjuk úgy, ha egyszerűen már nem becsületes, tisztességes és erélyes emberként viselkedik. Például ha mérges és haragos. Ha bosszút akar állni. Ha saját kicsinyes örömét helyezi valaki más boldogsága elé. Nem nagy dolgok ezek, mindenkivel megesnek, gyakran még csak tett sem követi a gondolatot: ám ez pont elég a Pusztítónak - megmérgezi a szívet és az elmét, s előbb-utóbb azt vesszük észre, hogy már képtelenek vagyunk megtalálni a helyes utat.

 

Ennek megtapasztalója Cavil Planter is, aki olyannyira kétségbeesett felesége betegsége miatt és olyannyira megrendült hitében (amit saját boldogságára akart kihasználni… ez az út pedig, mint tudjuk, mindig rossz felé vezet), hogy a Pusztító (vagy nevezzük egyszerűen gonosznak) könnyen beférkőzhetett a gondolatai közé, s hamar berághatta magát Cavil lelkébe. Végül már olyan rosszul bánt a farmján dolgozó rabszolgákkal, hogy egy lány, az éppen megszületett kisbabájával együtt elszökött – még ha ez az életébe is került. A sors azonban úgy hozta, hogy a kisbaba Hatrack Riverbe, a kovácsműhely mellett lakó Guester családhoz került, akik viszont úgy bántak vele, mintha a sajátjuk lenne (félvér származása ellenére is) – a kis Arthur Stuart pedig Alvin mellett cseperedett fel, s olyan fiúvá ért, amire biztosan büszke lenne az édesanyja.

 

Azt hiszem, valahol itt rejtőzik Orson Scott Card bölcsessége. Nem akar nagy dolgokról beszélni: már itt vagyunk a harmadik kötetnél, és még mindig nem történt gyakorlatilag semmi „epikus” vagy „nagyvolumenű”. Csak megismerjük Hatrack River egyszerű embereinek mindennapjait, akik olyanok, amilyenek mi is: néha kapzsik és önzőek, máskor pedig kedvesek és segítőkészek. Egyszer minden ok nélkül dühösek, máskor felhőtlenül boldogok. Szeretnek és sírnak, küzdenek egymásért és egymással – és minden apró mozdulat mögött megbújik valami csodálatosan szép és jó. Card pedig ezeket az alig észrevehető, a sorok mögött és között megbúvó pillanatokat írja meg úgy, hogy szívünk csordultig telik gyönyörűséggel és örömmel. Hiszen ennél több nem is kell a csodához.

 

Mindemellett azért Card tökéletesen érzi, hogy mi kell egy jó történethez: legfőképpen magával ragadó érzelmek, ismerős karakterek és egy cseppnyi kaland, hogy csak úgy pörögjenek az oldalak. De ezalatt nem felejt el mesélni (ezúttal szó szerint mintha egy mesélő mondaná el a cselekményt): mesélni jóról és rosszról, építésről és pusztításról, Isten földi teremtményeiről, akik bár nem tökéletesek, azért még érzik a bőrük alatt a jót. Card idealista, de csak rajongani tudok ezért érte: olyan szenvedéllyel mesél, hogy szinte látom magam előtt az enyhe félmosolyt, amitől annyira bájosak lesznek a történetei. Még amikor szörnyűségekről, barbárságról és gonosz dolgokról ír, akkor is hisz az emberben – nincs kétsége afelől, hogy a tévútról még vissza lehet térni a lélek boldogságoz. Nincs menthetetlen ember, a megbocsátás bármikor eljöhet: olyan igazság ez, amit nem lehet elégszer leírni.

 

Közben mégis halad előre a történet, ráadásul a harmadik részt olvasva egyre nagyobb kép tárul elénk az általa teremtett alternatív történelemből, noha nála mindig a szereplők a fontosak: ezúttal Alvin mellett a fáklya lány, Peggy, aki úgy próbálja megvédeni a fiút, hogy közben kövesse a saját sorsát – ez pedig közel sem olyan egyszerű, mint ahogy azt eltervezte. Lehetünk-e úgy boldogok, hogy közben másokat helyezünk magunk elé? Ez a fő kérdés, amit ezúttal körbejár a szerző, ez a fő konfliktus, melyre felfűzi az egyes eseményeket: a válasz persze épp annyira egyértelmű, hogy csak hosszú utat bejárva döbbenhetünk rá. S még előttünk is hosszú út áll: szerencsére a sorozat felénél sem tartunk, úgyhogy még bőven van lehetőségünk gyönyörködni Teremtő Alvin életének epizódjaiban. Hátha közben minket is megérint a lapok közül sugárzó szépség és jóság…