Ramez Naam: Nexus

Kaden Lane azon fiatal tudósok közé tartozik, akik nemcsak hogy zseniális elmével, hatalmas kreativitással és az új technológiák iránti olthatatlan vággyal rendelkeznek, de történetesen bulizni is szeretnek. Kade és néhány társa továbbfejleszti a Nexus 3 nevű drogot, s az új Nexus 5 segítségével gyakorlatilag az emberiség fejlődésének következő lépcsőfokára jutnak el: az agyuk is számítógéppé válik. Az eredeti drognak köszönhetően képesek megérteni a többi Nexus-használó gondolatait, emlékeit és érzéseit, azonban ez csak a kezdet: Kade-ék operációs rendszert fejlesztenek az agyra, hogy aztán bármilyen programot tudjanak rajta futtatni. Azonban ez a technika olyan mértékben előremutató (sőt, erősen illegális az amerikai törvények miatt), hogy felfigyelnek a néhány fiatalra – Kade pedig hamarosan Thaiföldön találja magát egy amerikai ügynöknő társaságában. Az igazán veszélyes helyzetek azonban csak ezután következnek…

Kezdjük a tényekkel: keresve sem találnánk sablonosabb (amolyan B-kategóriás akciófilm értelemben) alapötletet, mint amikor a szép hölgyek társaságában erősen zavarban lévő, amúgy jófej tudóssrác (természetesen nőnemű) útitársával együtt hirtelen mindenféle veszélyes helyzetben találja magát, majd menekülnie kell az életéért, s egymás után keveredik bele lövöldözésekbe és egyéb harcokba, hogy aztán a háttérben egyre nagyobb dolgok derüljenek ki – amelyek megoldása szintén a kedvenc tudósunkra vár (aki alkalmasint sokkal jobban érezné magát a számítógépe előtt, mint thai sikátorokban az életéért küzdve). A képet persze árnyalja a bemutatott jövő (pontosabban a hozzánk képest fejlettebb technika), illetve hogy az egyszerű akcióból félúton átváltunk thrillerbe, ugyanis ahogy egyre teljesebb képet látunk a világból, úgy lesz egyre keményebb és komolyabb a stílus, úgy válik egyre kétségesebbé, hogy melyik oldal is a „helyes”.

Mindez azonban még mindig eléggé kevés lenne ahhoz, hogy igazán lelkendezni tudjak a könyv kapcsán – pedig az egyiptomi származású Ramez Naam elég ügyes író ahhoz, hogy még ezt az akció sci-fit is lélegzetvisszafojtva élvezzem, hogy még a B-kategória ellenére is elérjen hozzám a feszültség és a cselekmény kifejezetten lendületes, olvasmányos volta (ráadásul még a számos akciójelenet sincs unalmasan megkomponálva, bár kicsit túlzásnak tűnt, hogy az ügynöknő mindenkit képes legyőzni, aki csak előkerül). Kétségtelenül profin van megírva, ráadásul a karakterek is eléggé szimpatikusak ahhoz, hogy érdekeljen a sorsuk, és izgatottan figyeljük a velük történt eseményeket, annak ellenére is, hogy ők sem nagyon jutnak túl az alapvető toposzokon (ugyan Naam próbálkozott személyiségük árnyalásával – leginkább a tragikus múltjuk felfedésével –, de sokkal részletesebb képet így sem sikerült festeni róluk).

És mégis muszáj lelkendeznem a Nexus kapcsán. Három olyan aspektusa is van, ami miatt kilóg az átlagból, és ami miatt muszáj azt mondanom, hogy emlékezetes élményt nyújthat bárki számára, aki csak kezébe veszi ezt a sci-fi/thrillert. Az első rögtön az Egyesült Államokhoz kötődik: ritkán olvasni ugyanis olyan amerikai szerző tollából írt regényt (Naam születése után nem sokkal elköltözött Egyiptomból), amely ennyire negatív színben tünteti fel az országot, mi több, sokszor kifejezetten támadja. Naam valószínűleg persze az Egyesült Államok elmúlt évtizedekbeli külpolitikájára reagált így, a közel-keleti bevetésekre és az olyan háborúkra, melyeknek indítéka sok esetben erősen megkérdőjelezhető. Naam egy olyan USA képét festi le előttünk, aki betegesen irányítani akarja az emberek sorsát, és aki egyedülállóan akarja meghatározni, hogy mi jó és mi nem az emberi fajnak – ritka az ilyen merész hozzáállás sci-fiben (amely olyannyira ellentmond a jellegzetes amerikai patriotizmusnak).

A második aspektus a buddhizmushoz kötődik – nem sok olyan sci-fi van ugyanis, amely valamilyen formában a buddhizmusra fókuszálna (A Fény Urán kívül nem is rémlik hirtelen más), én legalábbis még nem találkoztam ilyesmivel: márpedig határozottan üdítő nézőpontnak tűnik ez a filozófia. Ez pedig át is vezet a regény legfontosabb részéhez: a morális dilemmákhoz a poszt-, és transzhumánok témakörében. Ramez Naam (aktív jövőkutatóként és tudósként egyaránt) ugyanis rendkívüli módon érdeklődik az emberiség következő lépcsőfokai iránt; s akárcsak Stross-t, őt is lázban tartja a szingularitás témaköre. Brit kollégájával ellentétben azonban a sokkal közelebbi jövőre fókuszál: a következő 25 év változásaira, s arra, hogy milyen mértékben fejlődhet az emberiség ezalatt.

Vajon az emberek tudatát összekötő technika tényleg olyan távoli, mint azt hisszük? Mi lesz, ha eljutunk az agyunk bővebb megismeréséhez, s közben képesek vagyunk kitolni a határait? Kérdései közben azonban nem felejti el, hogy mindez számos etikai és erkölcsi kérdést is felvet – olyan kérdéseket, ahol a „mi lesz, ha valaki rosszra használja ezt a technológiát?” csupán a jéghegy csúcsa. Egészen felvillanyozó volt olvasni arról, ahogy több szempontból is megközelíti ugyanazt a kérdést (itt jut nagyobb szerep a buddhizmusnak is); ahogy bár lelkesedik a téma iránt, és érzi, hogy bizonyos szempontból ez lesz a jövő útja, közben mégsem felejti el, hogy talán ez a szép új világ mégsem lesz olyan szép… Kíváncsisága, meggyőződése és hite mégis arra hajszolja, hogy előrébb és előrébb tekintsen: hiszi ugyanis, hogy az út végén valami magasztosabb várja, ami a helyes irányba viszi tovább az emberiség fejlődését.

Nem tökéletes regény tehát a Nexus, mégis azt vettem észre, hogy ahogy teltek az oldalak, úgy szippantott egyre inkább magába. Egyik oldalról a tisztességesen előadott, izgalmas akcióval, a másik oldalról meg az érdekes, továbbgondolásra kiválóan alkalmas kérdésfeltevésekkel – úgyhogy én egy pillanatig sem kívánok többet. Kicsit zavarba ejt, hogy folytatása is lesz, ugyanis a Nexus szerintem önállóan is kerek egész (a végén minden szálat elvarrtak; mindenki megkapta, amit érdemelt) – és kifejezetten nem kívánom, hogy újra előszedjék a hőseinket, ráadásul abban is kételkedek, hogy Naam képes még újat mondani. De akárhogy legyen is, szívesen ajánlom a Nexust bárkinek, aki az akció és a mondanivaló remekül eltalált arányát keresi következő olvasmányában – én mindenesetre nagyon jól szórakoztam. Az Ad Astra tehát újfent egy érdekes regénnyel lepett meg minket…