Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Robert E. Howard: Fekete Turlogh és a kelták

A magyar fantasy és sci-fi könyvkiadásnak olyan mérhetetlen elmaradása van a két irányzat kapcsán, hogy behozni azt sosem lehet majd, hacsak a világban teljesen meg nem szűnik a könyvkiadás, s egyedül Magyarországon folytatódik. Megannyi vita tárgya volt már, hogy van-e értelme előásni az itthon ismeretlen klasszikusokat, miközben mindkét zsáner egyre fejlődik tovább, és ontja az újabb remekműveket – s miközben a honi olvasóréteg enyhén szólva vékony, és felvevőképessége is véges. Különösen, hogy a gerincét feltehetőleg azok alkotják, akiknek mindez merő szórakozás, és nem az újat, a különlegeset keresik, s nem is a gyökereket kutatják. Márpedig aki csak szórakozni akar, annak bármelyik tizenkettő-egy-tucat szerepjátékos regény vagy űropera is megfelel...

 

A Delta Vision Mesterművek sorozata azokat szolgálja, akik szeretnék érteni a ma szerzőit, és megismerni az ősöket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a többieknek nem volna miért elolvasniuk. Hogy jelen kötetből induljak ki, s csupán egyetlen szemszögből: George R. R. Martinnak és a Trónok harcának egyenes ági előképe Robert E. Howard munkássága. Howard máig rendkívül szórakoztató, magával ragadó és lebilincselő novellákat írt életének szűkre szabott három évtizede alatt, főleg a 20. század harmincas éveiben – de olyanokat, melyeket hangulat, atmoszféra terén ma sem sokan képesek utolérni.

 

Persze így is jó kérdés, hogy a Conan történeteken kívüli írásait fontos-e ismerni. Hiszen őszintén szólva a Conan testvérei című alsorozat összes eddigi kötetében (a Turlogh a negyedik) többé-kevésbé olyan hősökkel, fordulatokkal, cselekménnyel találkozunk, mint a Conan sztorikban. Conan, a barbár vitathatatlanul klasszikus, aki nélkül nem hogy heroikus illetve high fantasy nem lett volna, de még talán heavy metal sem. Arról nem is szólva, hogy – Lovecraft hatására – Howard mennyi dark és természetfeletti horror elemet alkalmazott a Conan sztorikban is. De az is nyilvánvaló, hogy Howardnak ez a fajta hőstípus volt beakadva, és ha épp keltákról/gaelekről írt is (ahogy jelen kötet novelláiban), akkor is nagyon hasonlóak Conanhoz.

 

Szóval lehet, hogy nem fontos ismerni ezeket a kevésbé fényes pályát befutott karaktereket, de így olyan gyöngyszemekről marad le az ember, mint a kelták és a viking hódítók között zajlott, sorsdöntő clontarfi csata kétféle verziója („A kőhalom a hegyfokon” illetve „A szürke isten tovatűnik”), melyek egyikében a horror-fantasy, másikában a történelmi jelleg az erősebb; vagy mint „A Fekete Ember”, melyben a sötét piktek és hátborzongató istenük is feltűnnek, vagy a „Bal-Sagoth istenei”, mely olyan fantasztikus kaland, hogy a Conan történetek közé épp úgy illene, mint mondjuk E. R. Burroughs Tarzan sztorijai közé.

 

A kötet két további, hosszabb lélegzetvételű írásában a Szentföldre, illetve a világhódító Timur Lenk birodalmába kalauzol minket Howard. Ezek tisztán történelmi novellák, melyeknek történelmi hűsége nem makulátlan, de erősen kétlem, hogy létezik olyan, hogy történelmileg teljesen valós írás. Még ami ma történik, hiába dokumentálják akár híradók, történészek és okostelefonok ezrei, az sem lesz egyértelmű holnapra. Akárhogy is, amiben Howard erős volt, abban itt is hozza a szintet.

 

Bár a kelta/gael írásoknál néha úgy éreztem, a vikingek fontosabb szereplőik, és a Bran zenekar vezetőjétől, Kovács Gáborjántól, az ő remek előadásain úgy hallottam, hogy a valós kelta életről nagyon kevés igazi emlék maradt fenn, én úgy érzem, Howardnak sikerült megragadnia a kelta lélek borongós, változékony, szenvedélyes jellegét. Egy-egy mondatával is képes megteremteni valami hasonlóan jelentőségteljes és súlyos atmoszférát, mint ami a kelta mítoszok és legendák sajátja. És nem is tudom, mi nyűgöz le jobban: az, hogy Howard bő 80 éves írásai ma is így tudnak rám hatni, vagy az, hogy több, mint két évtizednyi kelta-rajongás után is megpendülnek bennem azok a mélyben lévő húrok, ha ilyesmivel találkozom.

 

Howard írásait sok különféle okból lehet bírálni. Tud egysíkú lenni, egy idő után én is ráunok (ilyen szempontból szerencsés a Delta sorozata, mert ebben a formátumban pont elég), sokat ismétli önmagát (most nagyon sokáig nem szeretném azt olvasni, hogy csatában az emberek úgy hullottak, mint az asztag aratáskor), megannyi fordulatát, jellemét számtalanszor újra felhasználja, és minden bizonnyal tévedés volna szépirodalmi mélységeket keresni nála. Másféle mélységek azonban vannak, a csaták forgatagának, az őrjöngő harcnak, a bosszúnak és vérszomjnak, a zsigeri, ösztöni létnek, a barbárságnak a mélységei. Melyeket nagyon kevesen képesek így visszaadni, és melyek egyáltalán nincsenek olyan mélyre temetve bennünk, mint azt sokan hinni szeretnék. Bármely híradót megnézve láthatjuk, a világban továbbra is a vér és a pusztítás uralkodik, de Howard hősei is azt példázzák, hogy minden birodalom elbukik egyszer...


Uzseka Norbert - 2015. február 13.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!