Főkép

Roald Dahl mindmáig az egyik legnépszerűbb angol gyerekkönyvíró, aki legalább ilyen ismert felnőttek számára írt bizarr humorú történeteiről is. A Scolar Kiadó tavaly Quentin Blake illusztrációival elkezdte megjelentetni a gyerekkönyv-klasszikusokat, hogy egy új generáció is megismerhesse és megszerethesse őket – mert hogy megszeretik, abban biztos vagyok.

 

Georgie és a csodaszérum

 

Melyik gyerek ne „főzött” volna otthon csodaszert a legkülönfélébb, odahaza és környékén fellelhető dolgokból, anya arckréméből, temperából, tűztövisbogyókból és más izgalmasnak tűnő anyagokból, amit aztán ebédnek vagy csodaszernek titulált? Amelyik gyereket esetleg még elkerülte volna ez a főzőkórság, a Georgie és a csodaszérum után egészen biztosan átesik rajta.

 

Georgie ugyanis – egy gazda egyetlen fia, aki legnagyobb sajnálatára a kelleténél többször vigyáz zsémbes és házsártos nagyanyjára – egy napon megelégeli boszorkány-gyanús nagyija szekálását, és csodaszérumot forral, hogy azt adja be a napi orvosság helyett. Kerül abba minden, bolhapor és sampon, cipőpaszta és baromfigyógyszer, és mindennek fenomenális hatása van az öregasszonyra. A kalamajka és a gonosz nagymama meglakolása úgy vicces, hogy közben azért bele is borzong egy kicsit a gyerek magában: ami nem illik, ami számára tilalmas, a mesében nemhogy terítékre kerül, de még varázslatos köntöst is kap.

 

A korábban Hugó és a csodaszer címmel megjelent kisregény most Borbás Mária új fordításában élvezhető – zongorázni lehet a különbséget a két fordítás között a mostani javára, így aki esetleg már találkozott a mesével korábban, annak is érdemes beszereznie az új változatot, sokkal mulatságosabbnak fogja találni.

 

Danny, a szupersrác

 

A könyv címe ellenére nem Dahl varázsmeséi közé tartozik, de nem kevésbé szórakoztató azoknál, sőt – az apa és Danny kapcsolata minden szentimentalizmustól mentesen is megható és szép. Pedig csak olyasmiket csinálnak együtt, mint az autószerelés a kis, vidéki benzinkútnál, amelyet az apa üzemeltet. És a tücskök és szöcskék megfigyelése. Meg a vadorzás.

 

A történet ugyanis a dúsgazdag szomszéd fácánvadászatra nevelt és lepuffantásra szánt fácánjai körül forog, amelyeket Danny apja szeretne inkább a maga tányérján látni, és amikor a vagyonos bunkó és köztük elmérgesedik a viszony, merész tervet főznek ki, hogyan tüntessenek el kétszáz fácánt a nagy vadászat előtt. Danny pedig mindent megtesz az apjáért és a kettejük közösségéért: autót vezet, éjszakai erdőben kúszva kerüli a vadőrt, és övé a kiváló ötlet, ami világbajnokká teszi (a könyv eredeti címe Danny, the Champion of the World).

 

Lehet, hogy más szülő nem feltétlen egy vadorzási világrekord miatt lenne a legbüszkébb a fiára, pedig ez szép teljesítmény – főként, ha azt vesszük, milyen hűség, szeretet és bátorság van mögötte. Danny az apjáért teszi, amit tesz, az apja pedig... hát, talán kicsit a gyerekért, aki volt annak idején, aki érezte a veszély és izgalom bizsergetését. Kellenek a közös kalandok a szülőnek is, a gyereknek is, erre figyelmeztet a könyv is a végén: legyünk mókás szülők, s ne unalmasak.

 

Dahl könyveinek gyerekhőseiben sok a közös vonás: mindegyikükről elmondható, hogy támadhat akármilyen merész ötletük, azt véghezviszik, még ha nem is feltétlen sül el jól, és ez nagyon értékes biztatás: minden ötlet lehet varázslatos és vezethet izgalmas kalandhoz – legyen szó varázskotyvalékról vagy fácánok elkábításáról. Olyan sok felnőtt áll a gyerekek mellett, akik figyelmeztetéseket, intéseket harsognak – kellenek az ilyen történetek is, ahol a határokon át lehet lépni. Mert legalább a könyvekben hadd lehessen…