Főkép

Abaddon: a mélység angyala, a pokol szörnyűséges lénye, sőt, egyes hitvilágokban maga az alvilág, a borzalmas sötétség. Már a cím is azt sugallja: főhőseink ezúttal a pokol fenekére fognak leereszkedni, s akármit is találjanak ott, a legkevésbé sem fognak neki örülni… Persze Jim Holden és a Rocinante legénysége sosem törődött különösebben azzal, hogy milyen veszélyeknek kell kitenniük magukat, ha az emberiség megmentése és a Naprendszer túlélése a cél. Miután belevezették az Erósz állomást a Vénuszba, a titokzatos protomolekula nem szűnt meg létezni, mi több, saját akaratának megfelelően alakította át a planétát, hogy aztán valamit kilőjön az űrbe – így az Uránusz körül egy furcsa Gyűrű kezd formálódni. Senki sem tudja, hogy mi célt szolgál, ám az biztos, hogy nem örülnek a jelenlétének: ezért a Naprendszer politikai hatalmai hajókat küldenek a Gyűrű felé, s természetesen (bár nem különösebben tetszik nekik) Holdenék is oda tartanak. De vajon megváltást vagy még nagyobb szörnyűségeket találnak ennél a kapunak tűnő alakzatnál?

 

Anna, az Europa metodista egyházának lelkipásztora inkább az előzőben reménykedik: ő inkább azt várja, hogy kiderüljön, az idegen lények és a lényegesen fejlettebb technika megjelenése mit jelent az ember és Isten kapcsolatában. Az egyik földi hajóval tart a meglehetősen népes civil tanácsadóbrigád tagjaként, hogy közelebbről is megnézzék a Gyűrűt, de egyvalamiben már biztos: ez az út meg fogja változtatni az emberiség jövőjét. Carlos de Baca, vagy ahogy mindenki ismeri, Bika azon van, hogy ez változás lehetőleg jó felé terelje a fajunkat, ne pedig az örök háború, a teljes pusztulás irányába. Erre ugyanis minden lehetőség megvan, a különböző nemzetek hajói másra sem vágynak, csak hogy kicsit kipróbálják a puskáikat: Bika a Külső Bolygók Szövetségének gigantikus hajóján, a Behemóton viszont mindent megtesz azért, hogy ezt megakadályozza.

 

Azt azonban egyikük sem sejti, hogy Melba Koh min mesterkedik a földiek flottájában: az álnév ugyanis Clarissa Maót rejti, akinek egyetlen célja, hogy megölje Holdent és megsemmisítsen mindent, amit a Roci kapitánya valaha is szeretett. Gyűlöletétől hajtva félő, hogy tettei olyan irányba terelik az emberiség követeit, amiben nem csupán Holdenék, de mindenki más is életét veszti. Clarissa nem lát mást, csak a saját haragját, nem érdeklik a következmények vagy a veszélyek: a Gyűrű Annának a remény, Holdennek a kíváncsisággal párosított félelem, Bikának egy újabb leküzdendő feladat, Clarissa számára viszont egy lehetőség arra, hogy beteljesítse bosszúját. Ez pedig mindenki másnál veszélyesebbé teszi – rajta áll vagy bukik az emberiség jövője. Vajon jól fog dönteni?

 

Érdekes módon mintha az Abaddon kapujában az írók visszatértek volna ahhoz az irányhoz, amit az első részben felvezettek: a történet kidolgozása helyett nagyobb hangsúlyt fektettek a karakterek morális válságainak bemutatására, az erkölcsi kérdések legalább annyira a fókuszba kerültek, mint az egyébként továbbra is izgalmas és lendületes cselekmény. Ezt már csak azért is így gondolom, mert mintha a kötetben a szokásosnál is meglepőbben választottak volna nézőpont-karaktereket, ráadásul mintha a kelleténél kevésbé következtek volna a szereplők tettei a személyiségükből: főleg Anna lógott ki a sorból, aki állandóan az erkölcsi oldalukról fogta meg az egyes eseményeket, sokkal inkább azzal törődött, hogy mit jelentenek az egyes dolgok, érezhetően visszafogva ezáltal a pergő jeleneteket.

 

A sorozatnak ugyanis továbbra is a magas izgalomfaktor és az állandósult szórakoztatás a legnagyobb erénye (annak ellenére is, hogy ezúttal a kötet fele táján volt a tetőpont, s utána lényegében már csak a befejezést olvashattuk). Arról nem is beszélve, hogy mintha fokozatosan egyre nagyobb léptékűvé válna a cselekmény: nem szeretnék a történet fordulópontjairól beszélni, de annyit talán elárulhatok, hogy a regénybeli Naprendszer egy olyan korszak lezárásához érkezett, ami után a következő aranykor veheti kezdetét az űr gyarmatosítását illetően. Őszintén szólva sokkal érdekesebbnek tűnik ez az irány, ami felé a regénysorozat ezután fog kanyarodni, mint a mostani „trilógia”, legalábbis sokkal több lehetőség, sokkal több egyedi ötlet kerülhet elő – már amennyiben a James S. A. Corey álnevet használó Daniel Abraham és Ty Franck párosa is így gondolja.

 

A korszak lezárult, azonban a sorozat közel sem: mondhatnám, hogy csak ezután következik a java, de ez talán elbátortalanítaná mindazokat, akik még nem döntöttek, szeretnék-e olvasni A Térséget. Erre ugyanis mindenkit buzdítanék, aki egy izgalmas, akcióban bővelkedő és kellően sokszínű „trilógiát” keres: a három kötet alatt ugyanis az írók a sci-fi űropera eszköztárának igen tekintélyes részét bemutatták, politikai intrikáktól horrorig volt itt minden – legfőképpen szórakoztatás, ehhez ugyanis nagyon értenek. De vajon mit tartogat nekünk a beszédes című következő rész, a Cibola’s Burn?