Főkép

Lumikki előző kalandja sikerrel zárult ugyan, de nem múlt el minden következmény nélkül. Felgyógyulását követően a lány úgy gondolja, hogy ki kell szabadulnia a lábadozása alatt túlontúl szorosnak érzett szülői felügyelet alól, ezért Prágába utazik, igazi turistaként viselkedik, élvezi a látnivalók szépségeit és változatosságát, a napsütést és a nyugalmat. Egy napon azonban megszólítja egy másik lány, aki azt állítja magáról, hogy ő Lumikki féltestvére, az apja korábbi prágai kiruccanásának nem várt következménye. Pedig Lumikki tudja és vallja, hogy „semmit se higgy el, amiről nem győződtél meg száz százalékig”. Viszont az idegen lánynak és hihetetlennek tűnő kijelentésének köszönhetően a svéd tini ismételten az események sűrűjében találja magát: vallási szektákkal és szenzációhajhász újságírókkal kerül közelebbi kapcsolatba.

 

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akinek volt egy nagy titka.” Igen, elsősorban a Lumikkit körüllengő rejtély és titokzatoskodás késztetett arra, hogy várjam az apró termetű, ám annál talpraesettebb hősnő történetének folytatását. A különleges jellemmel megáldott lány múltjára vonatkozó információmorzsákat már az előzmény, a Vérvörös olvasása közben is élvezettel gyűjtögettem össze, de most még inkább erre helyeztem a hangsúlyt – vadásztam minden apró utalásra. A szerző nagyon rafinált, úgy tett, mint az okos lány a mesében: adott is valamit, meg nem is. Lumikki életének egy egészen rövid fejezetét ugyan feltárta előttem – megtudtam, hogy ki is volt az előző kötetben még csak halvány utalásokkal jelen lévő nagy Ő, és miként szakadt vége a kapcsolatuknak –, de felettébb dühítő módon az igazán érdekes részek, illetve részletek a továbbiakban is rejtve maradtak. Bár az események következményeként egy nagyon fontos tényre maga Lumikki jön rá, valószínűleg a legtöbb lényeges információ, a legnagyobb titkok felfedése a harmadik, egyben befejező kötetre marad.

 

„A titkoknak van egy olyan fontos tulajdonságuk, hogy megszűnnek titkok lenni, ha elmondjuk őket másoknak is. A titok szent és sérthetetlen. Egy titkot nem szabad olyasmivel beszennyezni, hogy elmondjuk valakinek, aki nem érti meg.”

 

A mesékre vonatkozó utalásokat most sem kellett nélkülöznöm a regényből, jó néhány alkalommal szerepelnek konkrét vagy átvitt értelmű hivatkozások a szövegben, és pironkodva vallom be, hogy míg némelyiket elsőre felismertem, a legtöbb éppen csak ismerősnek tűnt, a címe pedig végképp a homályba veszett. De van egy, amely különösen fontos, amelynek mind a lány múltjában, mind a jövőjében szerepe lesz – sejtéseim szerint.

 

Az apró könyvecske ismét annyi akciót és izgalmat rejt, mint sok más, lényegesen nagyobb méretű, illetve terjedelemre is vaskosabb kiadvány. Mindez nem hátrány, hanem inkább előny, mert a történet lényegre törő, a történetvezetés végig feszített tempójú, nincsenek az események szempontjából fölösleges vargabetűk. Lumikki éles szemének, még élesebb eszének, megfigyelő- és elemzőképességnek köszönheti azt, hogy észrevesz és összekapcsol egymástól független dolgokat, valamint képes a veszélyes helyzetekből is kivágni magát – ezzel pedig nemcsak a saját, de bizony mások életét is megmenti.

 

Bár igazából nem érzem magam a fő történetszál szempontjából sokkal okosabbnak, illetve informáltabbnak, mint a sorozat első kötetének olvasását követően, de kétségtelen, hogy jól szórakoztam. Vitathatatlan az a tény is, hogy a regény kifejezetten törekszik minél több olvasó megszólítására: skandináv krimi rajongóknak, ifjúsági regényeket kedvelőknek és Prága szerelmeseinek egyaránt ajánlani tudom ezt a történetet, amely akár önállóan, akár a sorozat részeként is élvezettel olvasható. Folytatás? Mindenképp – most már határozottan kíváncsi vagyok azokra a titkokra.