Főkép

Artúr király, akarom mondani Urdo nagykirály végre megszilárdította hatalmát: békéjét és Törvényét megtartják Tir Tanagiri szigetén, az egyes területek urai nem lázonganak, inkább kereskednek, fejlesztenek és élvezik a nyugalom előnyeit. A királyságok fejlődnek, minden kivirágzik, még Sir Lancelot, akarom mondani Sulien ap Gwien is élvezi a földesúrként töltött éveket, amellett persze, hogy olykor még neki is hiányzik egy rendes roham, egy vérgőzös csata vagy legalább némi kardpárbaj. A helyzet azonban közel sem ennyire egyszerű és tökéletes: Morthu, akinek anyját Sulien még évekkel korábban megölte, most sötét praktikákat folytat és egyre inkább lázadásra buzdítja a királyokat – állítása szerint Urdo erkölcstelen, nem tisztel sem istent, sem embert, méltatlan a nagykirályi címre. És mérgező szavai előbb-utóbb olyan fülekre találnak, akik figyelnek is rá…

 

A királyság és a sziget számára azonban mindez lényegtelen: Morthu és polgárháborúja csupán apró megjegyzés a történelem margóján. Az igazán fontos az, hogy mi lesz a sziget sorsa. Urdo békéje fent tud maradni, lesznek még követői, vagy a nép olyan mélyen elutasítja a béke gondolatát, hogy örökre a háború lesz az uralkodó? És vajon a béke csupán Urdo nevéhez kötődik? Mi történik, ha ő meghal? Jól érzi ennek a súlyát a nagykirály is, ezért egyre inkább próbálja felkészíteni Darient, Sulien fiát, akit ő is elismer utódjának, hogy majd halála után ő vegye át a koronát. De vajon felkészült már a fiatal Darien az uralkodásra? És a többi király hajlandó lesz elfogadni őt?

 

A király neve csupán látszólag szól a monumentális csatákról és Sulien életéről: valójában sokkal inkább a béke természetét kutatja – arra próbálja keresni a választ, hogy miért bukik meg minden korban a béke, ha az sokkal virágzóbb királyságot eredményez. Mi kell ahhoz, hogy egy béke évtizedeken, évszázadokon át fennmaradjon? Tin Tanagiri életében minden király új békét hozott magával, mindenki máshogy képzelte el az uralkodást és a nyugalmat: vajon ezúttal Urdo törvénye hosszabb életű marad? Ki lesz az örökös, aki fent tudja tartani, aki úgy képes uralkodni, hogy mindenki boldog lehessen? Ez már csak azért sem egyszerű kérdés, mert a vallási ellentét még mindig megosztja a sziget: bár sokan tértek már át a Fehér Isten hitére, a legtöbben továbbra is a „pogány” szokásokat követik és a föld szellemeit tisztelik. Ilyen konfliktus mellett elképzelhető egyáltalán a béke?

 

Az a nagyszerű A király nevében, hogy miközben ennyi kérdés felmerül, ennyi mögöttes gondolat kerül elő a történet folyamán, mégsem áll meg egy pillanatig sem a cselekmény: egymást váltják az izgalmasabbnál izgalmasabb jelenetek, az egyik pillanatban egy hatalmas csatajelenetet követhetünk végig (hiába, epikus történelmi fantasy a javából), a következőben már egy legalább ennyire érdekes vacsorát figyelhetünk. Ráadásul Jo Waltontól nem áll távol, hogy játsszon az olvasók igényeivel: olykor tucatnyi oldalt szentel egy egyszerű taktikai megbeszélés leírására, hogy utána magát a harcot két oldalban elintézze. Ez a fajta aránytalanság amellett, hogy szervesen következik a narrációból (az idős Sulien meséli el ugyanis az eseményeket), jól rávilágít, hogy mi is az igazán fontos ebben a regényben.

 

Utoljára Gemmellnél éreztem ilyet: tökéletes az összhang a karakterek, az események és a kérdésfeltevések között. Az emberiségről mereng, közben finoman kibontja az egyes figurákat, akik jól reflektálnak ezekre a gondolatokra, miközben nem feledi el, hogy nem árt, ha a lendületes cselekmény sem szorul annyira a háttérbe. S ami még ennél is jobb: Walton szereplői (akárcsak Gemmell esetében) élnek. Együtt lélegzünk velünk, együtt szívjuk magunkba a lovak által felvert port, egyszerre érezzük át, milyen is egy csata sűrűjében lenni, vagy éppen az ellenséggel tárgyalni, ami általában egyébként épp annyira dühítő. Megszeretjük őket, megértjük gondolataikat, érzéseiket – és persze ha valami súlyos tragédia történik, velük együtt könnyezünk. Walton szélesebb ecsetvonásokkal dolgozik, talán nem annyira finom, mint mondjuk Card, de mégis erő van a mondataiban: hatásos, de mégsem tolakodó; velős, de mégis elmond mindent, ami fontos.

 

Érdekes módon az előző résszel, A király békéjével ellentétben most nem is volt akkora gondom a nevekkel, mint korábban – akkor néha nagyon úgy éreztem, hogy elveszek a kelta hangzású nevek garmadájában, most mintha sokkal barátságosabb lett volna a helyzet (bár ettől eltekintve egy névmutató továbbra is jól jött volna). És ezen túl is mintha szikárabb lenne a szöveg, mintha sokkal inkább a lényegre szorítkozott volna az írónő, de az is lehet, hogy ez a feleakkora terjedelem hatása. Úgyhogy ezúttal sem tudok mást mondani, mint hogy csak ajánlani tudom a duológiát, Jo Walton kétkötetes epikus történelmi fantasy-jét, melyben épp akkora örömet lelhet az angolszász-kelta hagyományok kedvelője, mint az ütős fantasy rajongója. Walton úgy ír, ahogy a legjobbak: lebilincselő, magával ragadó és egészen lenyűgöző – remélem, sokan rátalálnak a csodájára.