Főkép

Hamarjában Stephen King kultikus regénye, a Halálsoron jut az eszembe, egészen pontosan az első kiadás, amelyet időben elosztva, hat vékonyka kötetben jelentettek meg. Valami hasonlónak vagyunk tanúi, hiszen az előzetes információk szerint terjedelmét nézve a mostanival egyező vékonyka kötetekben jelennek majd meg a Winie Langton történetek sorozat további részei is – igaz, a csekély oldalszám picit csalós, mivel érzésem szerint a megszokottnál némileg kisebb betűméret miatt a vártnál hosszabb a felvezetőként megírt novella.

 

A terjedelmi kötöttség miatt Vivien Holloway nem tétovázik, világleírás, háttérkutakodás helyett azonnal terepre viszi az olvasót. Egészen pontosan bálba, ahol a Langton-család két hölgytagja az anyagi javak újraelosztásában vállal aktív szerepet, lévén mindketten tolvajok. Ennek persze mindenféle előre nem látható következménye lesz, bár ezek kiterjedéséről egyelőre csak sejtésünk lehet, hiszen most csupán annyi történik, hogy Winie megismerkedik egy fiatalemberrel, és kettejük között valami elkezdődik. Ennek mibenléte egyelőre nem egyértelmű, lehet vonzalom, üzleti kapcsolat, bármi más – de gondolom a hátralévő kötetekben ennek tisztázására is jut majd idő.

 

Nem tudom, ki hogy van vele, de én személy szerint teljesen hitelesnek, hús-vér karakternek fogadtam el Winie Langtont, lévén volt ilyen munkatársnőm, aki fiúsabb volt a legtöbb ismerősömnél – és itt nem a kinézetére gondolok. Úgy viselkedett, olyan szokásai, kedvteltetései, szabadidős elfoglaltságai voltak, hogy bármelyik apa imára kulcsolta volna a kezét, ha az ő asztalánál foglal helyet. Vagy a másik leányzó, aki profin vezetett traktort, otthonosan mozgott az istállóban, és nem esett kétségbe, ha a kukorica vetési idejéről kérdezték – Winie kicsit más ugyan, de jól megállja a helyét a férfiak világában: ha kell, iszik, ha kell, káromkodik, ha kell, akkor bármi mást megcsinál.

 

Korábban még nem olvastam semmit a magyar szerzőnőtől, de a mostani novella/kisregény alapján azt mondom, hogy a szereplői hihetőek, a párbeszédek jók, a cselekmény olvastatja magát. Ha bármi hiányérzetem van, az a világ csonka mivolta miatt van mindössze, azon pedig csak sopánkodni tudok, ha ezt valaki steampunknak titulálja. Mire fel? – kérdem tisztelettel. Azért, mert említenek egy gőzgépet menet közben? Egyezzünk ki egy ígéretes világvége utáni disztópikus kalandregényben, ahol fogalmunk sincs az iparosodás mértékéről, csak annyit sejtünk, hogy lassan kezd megszilárdulni a civilizáció, és újra működni fognak majd az államok. Persze ez még módosulhat, remélem erről kapunk majd bővebb leírást a folytatásokban. Merthogy hamarosan megjelenik a Tolvajbecsület című második kötet.