Főkép

Amy és Gary Soleil átlagos amerikai gimnazistákként élik mindennapjaikat, legfeljebb a gyakori költözésre panaszkodhatnak, amelyre édesapjuk, Ferdinand munkája miatt van szükség – ettől függetlenül viszont a család életében tökéletes az összhang (sőt, tulajdonképpen első ránézésre az őket körülvevő világban is mintha minden idillikus lenne). Moonshadow-ba költözésük zökkenőmentesen zajlik, csakúgy, mint a Soleil-ikrek és nővérük, Ash beilleszkedése az új iskolában: hamar barátokra lelnek, nem sokkal később pedig közösen zenélni is kezdenek a rendkívül pöpec próbateremben, amit Ferdinand alakít ki számukra a saját garázsukból.

 

Az ikrek idillikus élete azonban nem tart sokáig, már a második iskolai napjukon eltűnik egyik kedvenc tanáruk, a szüleik néha olyan emlékeket emlegetnek fel, amik biztosan nem történtek meg velük, és még az iskolai cirmos is meglepően fenyegetően viselkedik. Nem is beszélve a teljesen egyértelműen természetfeletti módon sűrűsödő ködről, amely pillanatok alatt beborít és elnyel bárkit, valamint magával vonja a titokzatos kék köpenyes „tanfelügyelők” egyre sűrűbb megjelenését az iskola környékén…

 

A könyv hangulatára talán a sötétrózsaszín szó a leghelyesebb jellemzés: egyszerűen minden tökéletesnek tűnik (olykor túlzottan tökéletesnek is), miközben úszunk a titokzatos és természetfeletti balladai homályban, akarom mondani, ködben. Az iskola egy kész mesebeli (természetesen elvarázsolt) kastély, nagy múltra és jelentős hagyományokra tekint vissza – mi is lehetne jobb helyszín egy ilyen történethez? Persze nem tudom, vajon létezhet-e egyáltalán olyan univerzum, ahol mindenki ennyire laza, pillanatok alatt egy hullámhosszon van, és megtalálja a közös hangot a másikkal – még a szigorúság és a vasfegyelem megtestesült szobra, Arnold Iras, a Moonshadow igazgatója is megenged magának egy két gunyoros poént. Bizonyára van valami más is a ködben a dobszón kívül…

 

Kicsit túlzásnak tűnt, hogy Amyék zenekara, ami a Moonshadow után a Holdárnyék nevet kapja (számomra kicsit furcsa, hogy egy angol nyelvterületen játszódó regény esetében mi is a különbség a kettő között), gyakorlatilag azonnal bombasiker lesz, bár legyen ez a varázslat része. Már csak azért is, mert mintha a szerző (aki történetesen a furcsa hangzású álnév ellenére magyar) is a zenekarral kapcsolatos események leírásakor táltosodna meg – egyértelműen jobban érzi magát egy progresszív-folk-rock-metal bandában, mint az iskolapadban. Nem mellesleg nagyjából a regény második felétől kezdve lényegesen kevesebb zavaró hiba (leginkább a megfogalmazást tekintve) maradt a műben, így ez kifejezetten pozitív változás, de egy erőskezű szerkesztő csodát tehetett volna. Ebből a szempontból elég ambivalens érzéseim támadtak olvasás közben, mivel hol ijesztően nem odaillő és erőltetett egy-egy mondat vagy párbeszéd, máshol meg legalább annyira ötletes és humoros is tud lenni.

 

Remélem, a további kötetekben még kevésbé kell majd ilyen gyermekbetegségekkel küzdenie a sorozatnak: összességében ugyanis kellemes olvasmányélmény a Cleadur – Dobszó a ködben, igaz érezhetően csak bevezetője az elkövetkezendőknek, viszont legalább várakozással tölt el a folytatást illetően. Kíváncsian várom, mi minden történik még Amyékkel a Moonshadow ódon kastélyának falai közt, vagy akár azon kívül. Bátran ajánlom tehát mindazoknak, akik szeretik a rejtélyeket, a természetfeletti lényeket és jelenségeket, vagy akár tinédzserként álmodnak/álmodtak saját zenekar alapításáról, esetleg kísérleteztek is vele, s persze azoknak a leginkább, akik szeretik a szerző stílusát – bízom benne, ebből minél többet fog még megmutatni a továbbiakban.