Főkép

Ez egészen egyszerűen bámulatos! Tényleg csak ámulok és bámulok, s újfent meg kell állapítsam, a sorozat egyik célcsoportjába tartozom. Ugyanis – és itt kezdődik a bámulatos rész – nekem módfelett tetszik ez a több mint ötven éves képregény. Nem írtam el semmit, ez az epizód első ízben 1963-ban jelent meg nyomtatásban, és azóta gyakorlatilag semmit nem kopott, még mindig szórakoztató és élvezetes. Azt ugyan nem állítom, hogy beválasztottam a legjobb három Lucky Luke sztori közé, de mondjuk a legjobb tízben ott a helye.

 

Azt készséggel elismerem, hogy aki etalonként napjaink szuperhősös képregényeit fogadja el, annak unalmas lehet a négy csík per oldal, illetve két-három kocka per csík elrendezés, de az nem lehet vita tárgya, hogy a képregény ebben a kivitelezésben is működik. Egyébként a történet tisztes korát legjobban a hősünk szájában állandóan ott fityegő cigaretta jelzi – akkoriban egy valamire való cowboy még elképzelhetetlen volt füstölgő dohányrúd nélkül, miként az egészséges életmód sem forgatta fel a vadnyugatiak hétköznapjait.

 

Az eredeti sorozat huszonkettedik (a magyarban huszadik) kötete ismerős helyzettel kezdődik: a Dalton-testvérek ismét kicsákányozzák magukat a börtönből, de okulva a korábbi esetekből (amikor Luke rövidebb-hosszabb üldözés után visszavitte őket a rács mögé), most átlépik az országhatárt, és Kanadában keresnek menedéket, ahová reményeik szerint már nem ér el a törvény keze. Ebből a szituációból a szerzőpáros majdnem mindet kihoz, amit csak lehet: vannak itt favágók, lovascsendőrök, indiánok, hathónapos éjszaka, nagy mennyiségű hó, gyakran felbukkanó aranyrögök, kutyaszán, stb. Olvasás közben kicsit olyan érzésem volt, mintha egy kaotikusan szervezett társasutazáson lennék, amelynek célja a minél több helyi nevezetesség bemutatása lenne, de valamiért mindig a helybéliek kocsmájában vagy asztalánál kötünk ki – de az efféle botlások ellenére végig remekül szórakozom.

 

No és persze itt vannak a Dalton tesók. Akik most Jones tesók – átmenetileg. Azonban ez a változás nehezen értelmezhető Averell számára, aki ezzel a problémával oldalakon át küzd, és mire sikerül bemagolnia a leckét, kezdheti az egészet elölről. Amit ez a négyes művel, azon egyszerűen muszáj kacagni, a jobb beszólásaikat pedig rendszeresen idézni. Ahogyan menekülnek, ahogyan rabolnak, ahogyan veszekednek, ahogyan dolgoznak (az a favágás!) – nem csoda, ha a vadnyugaton legendás a hírük. A csapat levakarhatatlan tagja Rantanplan, aki nélkülözhetetlen börtönkellékként elkíséri Kanadába hősünket, s elmés beszólásaival, ravasz gondolkodásmódjával, tévedhetetlen szimatával pótolhatatlanná teszi magát az úton. Róla tényleg csak szuperlatívuszokban beszélhetek, állítom, bármely stand-up komédiás társulatnak elismert és nélkülözhetetlen tagja lenne. Mivel ez nem lehetséges, azon ritka pillanatokkal kell beérnünk, amikor nagyobb szerep jut neki a sorozatban.

 

Nem csoda, ha ezekből az összetevőkből egy kifejezetten humoros, helyzetkomikumban és lökött karakterekben gazdag történet kerekedik, amit csak tetéznek az elsőre fura kanadai szokások és törvények. Mit mondhatnék zárásként, azon kívül, hogy gyertyát gyújtottam a gyakoribb megjelenés érdekében – ez azért lenne jó, mert megerősítené azt a vélekedést, miszerint gyarapodik a hazai képregény-vásárlók köre, amire valljuk be, nagy szükség lenne. Másrészt pedig reális esély lenne arra, hogy még életemben kézbe vegyem magyarul a sorozat legjobb részeit, s nem utolsó sorban az új epizódokat (jut eszembe, ha minden igaz, akkor a következő füzet pont egy ilyen lesz).