Főkép

Amikor befejeztem az olasz science-fiction-író, Valerio Evangelisti második Inkvizítor-regényét, szinte hatványozottan tört rám az az érzés, amit az első rész, az Indulj, Inkvizítor! olvastán éreztem. Egyszerűen nem tudtam rajtakapni az írót, hogyan is csinálja, mi a receptje, de letehetetlenül izgalmas, minden sorában érdekes történetet írt – úgy, hogy tulajdonképpen semmilyen hihetetlenül eredeti sci-fi ötletet sem talált ki hozzá. Több szálon futó, bonyolultan szerkesztett könyve szálanként olvasva szinte kiszámíthatóan halad előre. Azzal azonban, hogy a kötet fejezetei fel-alá ugrálnak időben és térben, történelemben és tudományban, titkok és rejtélyek között, végül olyan eredeti, sajátos, kiszámíthatatlanul különleges könyv jön létre, amit egy krimi izgalmával, a kalandregények iránti igaz lelkesedéssel, s filozófiai fejbólintásokkal kísérve lehet végigolvasni.

 

Az Örökké élj, Inkvizítor! ugyanúgy számos síkon és történelmi korban játszódik, mint elődje, szerkesztése azonban talán még kacifántosabb és meglepőbb. Jó ismerősünk, a fanatikusan keresztény, s a természetfeletti iránt nagy érdeklődést mutató inkvizítor, Nicolas Eymerich ezúttal egy katar eretnek szekta rejtőzködő tagjai után kutat a 14. század Franciaországában. Amikor azonban sikerül rálelnie az eltitkolt falura, különös, félig ember, félig állat lényekre, egy furcsa forrásra és ráadásképpen régi ismerősére talál: utóbbi azonban nem lehet valódi ember, hiszen akkor régen meg kellett volna halnia egy sok évvel korábban gyújtott máglya tüzében… Milyen erők rejtőznek a titokzatos Châtillonban? Mit imád valójában a katar és az albigens szekta, és mire képes érte? Igaza van-e Eymerichnek, az üldözőnek?

 

Miközben az egymás után sorjázó fejezetek ezekre a kérdésekre is választ adnak, a melléktörténetben 1937 náci kísérleti laboratóriumainak falai közül Hitler berlini bunkerjának végóráját végigszemlélve, az ötvenes évek dél-amerikai SS-kolóniáinak titkait megfejtve, 1968 Herkulesfürdőjéig, a rendszerváltó Románia emberi és tudományos káoszáig és napjaink focihuligán hippivilágáig jutva száguldhatunk végig a történelmen, mégpedig mindvégig az örök élet titkának nyomában. Közben ember formájú kutyák, menekülő náci vezérek, titokzatos jezsuita megfigyelők és misztikus hősnők kerülnek az utunkba: Valerio Evangelisti könyve mégis higgadtan, egy ezer darabos kirakót épp befejező mesterjátékos nyugalmával, minden bulváros-szenzációs csattanót kerülve vezet el a regény hihetetlen – és hihetetlenül jó – befejezéséhez.

 

Ahogyan az Indulj, Inkvizítor! elolvasása után a zseniálisan a könyvbe illesztett magyarázatok szinte meggyőztek arról, lehetséges lélekben magunkat megkettőzve űrutazni, ezúttal a legnagyobb örömmel merültem el a gondolatban, hogy lehetséges szervezett sejtosztódást elérni, s klónozással, a mutáns DNS szervezetbe ültetésével megakadályozni az öregedést… Ha ugyanis effélékről gondolkodunk, átlépve a mese és a valóság határát, alkalmunk lehet a dolog erkölcsi és filozófiai következményeivel is számot vetni…

 

Mindezt pedig egy fordulatos, korrekt, mégis sodróan fantáziadús történet során, társul szegődve minden idők legnépszerűbb inkvizítorához, Eymerich-hez. Az Örökké élj, Inkvizítor! tökéletes választ ad a kérdésre, hogyan kedvelhette meg az egész világ ezt a zord egyházi férfiút annyira, hogy kalandjairól mindmáig tíz regény, képregény és számítógépes játék is született. Az inkvizítor nemcsak valóságos történelmi személy, nemcsak a keresztény hit védelmezője a távoli idők Európájában – de minden idők emberi kíváncsiságának és misztikum iránti érdeklődésének szimbóluma is. Ki kívánhatna ennél többet?