Rachel Vincent: Lélekőrzők

A Sikoltók-sorozatban első benyomásra a történet alapját adó mitológia, azaz a lúdvércek különleges világa fogott meg és ejtett rabul. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy – minden eddigi nyilvánvaló hibája ellenére – a sorozat képes értéket közvetíteni, a kötetekben ugyanis mindig található valamilyen aktuális mondanivaló, amely egyszerre képezi az adott rész cselekményének alapját, valamint felhívja a figyelmet a mindennapokban előforduló konkrét problémákra.

Kaylee, a fiatal lúdvérc lány mostanra már megismerte az adottságával és az alvilággal kapcsolatos szabályokat, egyre inkább kontrolálni tudja ugyanis a torkából feltörni készülő sikolyt. Képességeinek fejlesztésében nagy segítségére volt Nash, akivel nemcsak kiegészítik egymást, de az egymás felé táplált érzéseik sem elhanyagolhatóak – a lúdvérc fiú igazi barát, társ és partner, akinek nincs egyetlen hibája sem. Vagy mégis? Legutóbbi alvilági kiruccanásuk következményeivel Kaylee most, a két hónapos szobafogság letöltését követően szembesül: közeli ismerősei, iskolatársai egy ismeretlen eredetű kábítószer rabjává váltak, amelyről némi kutatás után kiderül, hogy nem más, mint az alvilágból származó Démonlehelet – közismertebb nevén a Dér –, amely különösen veszélyes az emberekre nézve. Mivel a terjesztést alapjában véve Kaylee – korábbiakban jó szolgálatot tett – ötlete tette lehetővé, ezért a lány elhatározza, hogy tesz is valamit a kialakult helyzet megszüntetése érdekében. A baj soha nem jár egyedül, Kaylee-nak ugyanis ezen kívül is súlyos, minél hamarabb megoldásra váró személyes problémái vannak, az alvilági kapcsolat utáni kutakodást pedig nagyban gátolja, hogy a lelke előkelő helyen szerepel Avari, a kapzsiság démonának kívánságlistáján.

Az örök szépség és fiatalság, illetve a siker érdekében mindent feláldozni képes emberek után most itt az újabb, a fiatalok körében nagyon is aktuális probléma: a drog. A függőséget okozó anyag egyszerre több funkciót is betölt ebben a történetben: összekapcsolja a sorozat köteteinek eseményeit, valamint az olvasó elé tárja egy betegség kialakulását és annak következményeit. A történet rávilágít arra, hogy mennyire egyszerű – akár merő véletlenségből is – valaminek a hatása alá kerülni, s eközben hitelesen, de mégsem túlságosan nyers megfogalmazásban mutatja be, hogy mennyi mindent képes megtenni, feláldozni, áruba bocsátani az érintett azért, hogy megszerezze a következő adagját, illetve mennyire érdektelenné válik, beszűkül a függőségben szenvedő világa. Mindezek mellett pedig örültem annak, hogy immár nem különálló részekből tevődik össze a sorozat, hanem látszik a koncepció, kialakult az önálló mondanivalóval rendelkező részek között átívelő fő történetszál.

Rachel Vincent nemcsak mesél, hanem a regényeivel tanít is, és pontosan ez az, amiért kitartottam a sorozat mellett, amiért felnézek ezekre az írásokra, mert ez a fajta hozzáállás ritkaság számba megy a young adult műfajba tartozó regények esetében – és legyünk őszinték, sok más műfaj esetében is.

„A megbánás nem teszi jóvá azt, ami eltört. A bocsánatkérések nem hozhatják vissza azt, ami elveszett. Amit elveszítettünk.”

Határozottan jót tett a sorozatnak, hogy ebben a részben végre elhalványul a Nash karakterét körüllengő, szinte már hiteltelennek tűnő tökéletesség képe – a bekövetkezett események hatására a lúdvérc fiú személye sokkal emberibbé vált a szememben, mint eddig. A fiatalok kapcsolata is lényegesen érdekesebb színezetet kapott, mint az előzmények esetében: a rózsaszín köd nyugalmát felkavaró probléma pedig nagyon is valós, nem tekinthető elhanyagolhatónak, nem a hasonló regényekben megszokott semmiség. Nash elgyengülése lehetőséget ad Kaylee-nak arra, hogy ő maga erősödjön, magabiztossága növekedjen, öntudatosan lépjen fel, ha szükség van rá, és kiálljon az elvei mellett, még akkor is, ha mindez fájdalommal jár.

Az ebben a részben olvasható események következtében a YA regényekben oly elmaradhatatlan szerelmi háromszögnek még a lehetősége is eltűnt a süllyesztőben, de nincs is szükség az érzelmek ilyen irányultságú bonyolítására, hiszen sok más érdekességgel és izgalommal szolgál ez a történet: részletesebb bepillantást ad az alvilág működésébe, hierarchiai felépítésébe, a régi ismerősök mellett pedig újabb szereplők és újabb lények bukkannak fel. Tod egyébként is kedvelt karaktere pedig még nagyobbra nőtt a szememben a cselekedetei és a történtek hatására; az olvasottak ismeretében talán az sem tekinthető véletlennek, hogy sok kiegészítő – egyelőre csak eredeti nyelven elérhető – novellának ő a főszereplője.

A misztikum és a való élet finoman fonódik össze ebben a regényben, kellő mértékben egészítik ki egymást. A probléma megoldásához szükséges finom utalások ott szerepelnek a szövegben, a figyelmes olvasó pedig sok mindenre hamarabb rájöhet, mint Kaylee, akinek csak a későbbiekben tűnnek fel bizonyos összefüggések. A történet lényegesen mozgalmasabb, komolyabb és összetettebb, mint amit az előző kötetek esetében megszoktam – úgy gondolom, a Lélekőrzők a sorozat eddigi legjobb darabja. Az egyedüli keserű szájízt talán az hagyta bennem, hogy a szereplők megint önfejűen viselkednek, a segítségkérés nehezükre esik, és természetesen mindent ők maguk akarnak megoldani.

Ha korábban meg is fordult a fejemben a gondolat, hogy búcsút kellene vennem ettől a sorozattól, akkor most már határozottan örülök neki, hogy kapott tőlem még egy esélyt, mert ebben a részben végre azt az élményt kaptam, amire számítottam, amit már a korábbiakban is vártam. Most már tökéletesen megértem, hogy miért tart ez a sorozat eredeti nyelven a tizenkettedik résznél, és ugyan a Lélekőrzők még csak a harmadik kötet, amely magyarul megjelent, de ha továbbra is ilyen ütemben emelkedik a történetmesélés színvonala, valamint bonyolódik a cselekmény – amelyre azért minden esély adott –, akkor bizony hat lóval sem lehet majd elrángatni a folytatásban szereplő események megismerésétől.