Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Rejtő Jenő – Zórád Ernő: A néma revolverek városa

Úgy vélem, a regényt mindenki olvasta, aki egy picit is érdeklődik Rejtő Jenő munkássága iránt, ezért a történet ismertetésével különösebben nem foglalkozom (egyébként már írtam a könyvről, akit érdekel, az kezdje itt). Azt pedig kénytelen-kelletlen elfogadom, hogy gyakorlatilag a történetet lehetetlen átültetni szövegből rajzra, mivel ez egyrészt nagyon hosszadalmas lenne, másrészt pedig valószínűleg nem lenne több egy képes olvasónaplónál.

 

Bayer Antal terjedelmes utószavában alaposan körbejárja a mű megjelenése és utóélete körüli eseményeket, így hosszadalmas idézetek helyett inkább azt javaslom, mindenki olvassa el, tényleg tele van hasznos információkkal és elérhető a kiadó honlapján.

 

Miután a fenti lehetőségeket kilőttem, kicsit úgy jártam, mint a nagyidai cigányok, akik miután ellőtték a puskaport, csak nézelődni tudnak. Azért nem adom fel, elvégre az a legjobb, ha képregény esetében a rajzokról beszélek a legtöbbet – vagy ahogy sikerül.

 

Ehhez viszont muszáj megemlítenem azt a tényt, miszerint a képregény első ízben 1971-ben jelent meg, vagyis több mint negyven éve, és ennek fényében kisebbfajta csodaként fogom fel, hogy Bayer Antal ilyen minőségben tudta letenni elénk ezeket a rajzokat. Én még emlékszem a Magyar Ifjúságban megjelent heti sorozatra, akárcsak a többi akkoriban megjelent képregényre (amelyek között emlékeim szerint Tarzan és Leacock is volt), bár csak évekkel később kerültek a kezembe. Sőt azon lepődtem meg a legjobban, hogy a méretnövelés ellenére sem esnek szét a rajzok, élvezhetőek, egységet alkotnak. Csupán egyetlen kockánál (24. oldal, beszélő figura) éreztem kidolgozatlannak az alakot, egyébként tényleg csak dicsérni lehet a rajzolót. Kivált a fiatalabb nőknél éreztem úgy, hogy Zórád elemében van: csinos, bögyös, butácska hölgyek sorjáznak egymás után, mind egyéni és bájos. Na persze a vadnyugati figurákra sem lehet panasz, Fillipon lakói bármelyik spagetti westernben megállnák a helyüket, legyen szó kinézetről vagy viselkedésről. Mi több, ebben a képregényben még a lovak is egyéniek, azok a tekintetek – hol, kinevetik a lovast, hol dühösek rá. Nem hiszem, hogy Cs. Horváth Tibor ezekre a részletekre is kitért volna a forgatókönyvében.

 

Azt sajnálom csak, hogy az akkoriban divatos irodalmi feldolgozások szellemében született meg a képregény, így a szöveg és a történetvezetés nem sok lehetőséget hagyott a képregényes megoldások számára. Csak pár helyen adódik úgy, hogy a képek nem csupán illusztrációként vannak jelen, hanem továbbviszik a cselekményt. No meg az is sajnálatos, hogy egy-egy pofozkodás csak 2-3 kockáig tart, és a lövöldözések is véget érnek két kép után. Pedig ebben is milyen lehetőségek lettek volna... De ezen már tényleg felesleges morfondírozni, érjük be annyival, hogy a sorozat harmadik köteteként a későbbi kiadások által rápakolt sallangoktól megtisztított képregényt vehetünk kézbe. És ez jó.


Galgóczi Tamás - 2014. augusztus 2.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!