Főkép

Köd, jég, sötétség, fagy, félelem, durvaság, nyomor, reménytelenség: ez a Föld, a nem túl távoli jövőben. S. D. Crockett regényében, a Ha elolvad a hóban Európa nagy részét olyan szörnyű éghajlatváltozás sújtja, ami valóságos jégkorszakot teremt: a téli hónapokban szinte elviselhetetlen a hideg és a hó. Mivel az országok, államok, a szervezett gazdaság és kereskedelem is széthullott, állandó az éhezés, a rettegés és a kiszolgáltatottság. A kormány csak valami távoli és fenyegető hatalom, a megmaradt városok a piszok, a gyűlölet és a terror metropoliszai, a távoli vidékeken pedig különös emberek bujkálnak, a kóborlók, akik között új elvek terjednek: a mindenáron életben maradás, a könyörtelenség és a közöny válik alapvetővé. Vagy talán mégsem?

 

A regény főhőse, a tizenéves Willo, aki kicsi korától az új világ farkastörvényei szerint él, s még csak nem is emlékszik arra az időre, amikor olyasmi is létezett, mint béke, bevásárlóközpont vagy meleg fürdőszoba. Ám néha különös eszmékről hall édesapjától, akinek van egy csodálatos könyve, Brueghel-festményekkel, beszámolókkal az olyan hősökről, mint Amundsen – az emberi kultúra maradékáról. Az apa, Robin Blake bizonyos abban, hogy az emberiségnek van jövője, hogy az ember több mint gondolkodó állat, s hogy létezik még olyasmi, amit a remény világítótornyának nevezhet… Willo azonban hiszi is, meg nem is, amit az apja mond. S amikor egyszer arra tér haza a vadászatból, hogy az egész családját elhurcolták, úgy tűnik, beigazolódnak legrosszabb sejtései: apja csak álmokat kergetett, a világ rettenetes, a túlélésre pedig alig van esély. Itt kezdődik el Willo vándorútja, amely a városba vezet, onnan pedig tovább, a reménybe, a Bárkához, ami talán nem is létezik. S miközben a fiú egyetlen társa és tanácsadója nem más, mint rég meghalt kutyájának képzeletében élő szelleme, Willo lassanként mégis megtanul emberként gondolkozni: segíteni, tervezni, felelősséget vállalni, hinni a jövőben. Ráadásul minél több titkot fejt meg azzal kapcsolatban, ki is ő és ki volt az apja, annál inkább megérti, neki más a sorsa, mint meghalni a jeges-havas Észak-Wales valamelyik elhagyatott erdejében, vagy a titkosszolgálat kínzókamráiban. De vajon sikerül-e megtalálnia a valódi célját?

 

Sophie Crockett könyve nagyon különös utazás. Olyan negatív utópia, amely kérlelhetetlen és kegyetlen képet fest arról, mennyit is ér(het)nek modern világunk olyan törekvései, mint a környezetvédelem, a demokrácia megőrzése, vagy a gazdaság szabadságára való törekvés egy természeti katasztrófa árnyékában. Az általa megrajzolt szörnyű közeljövőben minden ilyen érték elvész, s a modern és kényelmes fogyasztói világból a barbárságba visszasüllyedő emberiség durvábbá és nyomorúságosabbá válik, mint amilyen valaha is volt. Ám azok a dolgok, amitől emberek vagyunk: az összetartás, a találékonyság, a szeretet képessége végül mégis érvényesülnek, s mégis képesek létrehozni egy olyan titkos közösséget, amely a jövő letéteményesévé válhat.

 

Ám különös a regény attól is, hogy más, mint amilyennek elsőre mutatja magát. Bár még a fülszöveg is új jégkorszakot emleget, s a könyv utópia és sci-fi műfajára helyezi a hangsúlyt, egy ponton túl Crockettet nem igazán foglalkoztatja az, pontosan hogyan is alakult ki a történetben vázolt helyzet: sem azt nem árulja el, milyen apokalipszisen estek át a Brit-szigetek a Golf-áramlat megszűnése után, sem arról nem ír részletesen, hogyan terjedt ki Kína befolyása egész Európára (erre legfeljebb csak egy-két momentum utal, például, hogy a könyv Walesében is a jüan a fizetőeszköz). Még az sem egészen világos, kik ellen harcol a Robin könyvéhez hasonló „túlélőkötetekkel” felszerelt, az emberiségben bízó földalatti ellenállás: hogy vajon miért felel meg a hatalom gyakorlóinak Willo hazájának rettenetes, áldatlan helyzete. Ehelyett Willo személye áll a regény szövegének középpontjában, az ő monológját olvassuk, az ő szemén át, állóképként látjuk a nyomor és a sötétség országát, s csakis vele együtt ismerhetjük fel, mit kell tenni a jövőért. Így aztán a könyv fejlődésregénynek, sőt, tézisregénynek is beillene. Ha – nem volna egy kicsit sok az, amit magára vállal. Mert ha túl kíván nőni a borzalmaival és érzelmeivel szórakoztató apokaliptikus utópián, akkor talán egy kissé kidolgozottabb, szélesebb horizontú világ szükségeltetett volna a cselekmény mögé. Amikor minden titkot megtudunk, kissé üressé válik a könyv befejezése: hiszen minden nagy szó, szimbolikus értelmezés és őszinte szerelmi vallomás ellenére, ha olyan egyszerű a jövő, hogy le kell menni Dél-Walesbe, és abban reménykedni, hogy ott majd elolvad a hó, és lehet vetni, vajon miért nem jut ez eszébe magától a fél lakosságnak…

 

Ettől függetlenül szép és megható olvasmány a Ha elolvad a hó. S tükrözi azt a hitet, hogy bármi is történjen az emberiséggel, mindig sikerül megőrizni magunkban a legfontosabbat, ami emberré tesz bennünket: a reményt.