Főkép

„Többé már nem vagyunk egyedül” – hirdeti a fülszöveg, s a Naprendszer lakosságának pont ezzel a problémával kell szembenéznie: mi történik, miután kiderül, hogy az emberiség nem az egyetlen értelmes lény a galaxis végtelenében? Látszólag nem sok minden: az emberek továbbra is a mindennapi problémáikra koncentrálnak, s bár néhány kutató és tudós élete felbolydul, csupán annak tudata, hogy nem vagyunk egyedül, még nem tölti el különösebb örömmel vagy félelemmel az emberiséget. De vajon mi történik akkor, ha ez az idegen létforma már fenyegeti a Naprendszert? A titokzatos protomolekula ugyanis miután becsapódott a Vénuszba, nem pusztult el: úgy tűnik, mintha módosítaná az égitestet, mintha saját elképzelésének megfelelően formálná. Képes az emberiség felvenni a harcot egy olyan lénnyel, ami önmagában ilyen erővel és hatalommal bír?

 

Roberta Draper őrmester, vagy ahogy mindenki hívja, Bobbie, első kézből tapasztalja meg, hogy milyen hihetetlen képességekkel bír a protomolekula. A Ganymedesen állomásozó csapatukat ugyanis megtámadja egy olyan fertőzött lény, akin nem fog a golyó, képes regenerálódni, szinte minden sérülést kibír, ember feletti ereje és ügyessége van – még Bobbie is alig éli túl a támadást. A Ganymedes azonban további titkokat is rejteget: Prax Mengnek, a bolygón kutató botanikusnak, több más, hasonló kórral küszködő gyerekkel együtt elrabolják a négyéves lányát. Prax elkeseredett keresésbe fog, hogy megtalálja egyetlen lányát – azonban a szálak olyan eseményekhez vezetnek el, amelyek már jóval túlmutatnak néhány gyerek életén: a tét az egész emberiség túlélése.

 

Chrisjen Avasarala, a közigazgatási államtitkár helyettese, vagyis a földi civil kormány magas rangú tisztségviselője más gondokkal is küszködik: nem elég, hogy a Vénusz miatt aggódnia kell, úgy tűnik, hogy a Föld és a Mars is egyre közelebb sodródik a háborúhoz. A földi kormányban nem mindenki áll a béke pártján, s Avarasarala egyre kevésbé érzi úgy, hogy egyedül képes lenne megállítani a közelgő világvégét. Ráadásul még James Holden és legénysége miatt sincs nyugta: Holden ugyanis még mindig előszeretettel üti bele az orrát olyasmibe, amihez kevés köze van. Csillapíthatatlan igazságérzete és idealizmusa által hajtva egyre mélyebbre kerül az események sűrűjében, s bár alig tudta feldolgozni az Eroson látott és átélt borzalmakat, újfent emberek élete múlhat a döntésein…

 

A Kalibán háborúja során végre világossá vált számomra, hogy a James S. A. Corey név alatt publikáló Daniel Abraham és Ty Franck esetében miért emlegeti mindenki, hogy George R. R. Martin mellett dolgoztak mindketten: ugyanis úgy tűnik, hogy hibátlanul eltanulták a „mestertől” az írás alapfortélyait. Ez pedig nem csupán nagy általánosságban, az összbenyomást tekintve fontos: jól látszik, hogy ügyelnek a részletekre, precízen figyelnek arra, hogy minden a helyére kerüljön – a történet dramaturgiáját tekintve épp úgy igaz ez, mint a szereplők közti kapcsolatrendszer alakulásában vagy az izgalmak, akciódús pillanatok adagolásában. Abraham és Franck párosának nincs problémája azzal, hogy unalmassá válna a cselekmény (bár egy kicsit nehezen indult be az első száz oldal), hogy érdektelenné válnának a karakterek (nagyjából fél oldal után már minden „pozitív” szereplő rendkívül szimpatikussá válik), vagy netán hogy hiányolni kellene a rejtélyeket és titkokat – megtalálják a tökéletes arányt ahhoz, hogy nagyszerűen szórakozzunk.

 

Persze az első részhez hasonlóan még mindig nem bővelkedik a sorozat eredeti ötletben vagy kiemelkedő teljesítményben, de nem is hiszem azt, hogy ez elengedhetetlen lenne a sikerhez. Cserébe kapunk izgalmas akciókat (űrcsatából sosem lehet elég), politikai intrikákat (Avasarala szálának köszönhetően ez a vonulat is jelentősen kivette a részét a szórakoztatásból), karakterek közti konfliktusokat (az új szereplők érkezése kellemesen árnyalta a történetet, miközben azért a hátterük bemutatását sem hanyagolták el), némi könnyed humort (ebben még mindig Holden és a Rocinante hajó legénysége viszi a prímet, nagyon jó volt olvasni a párbeszédeiket), na és persze a protomolekulának hála zombiszerű lényekből sem volt hiány, sőt, egyre jobban megismerhetjük ezt a Naprendszert és titkait.

 

Az egyetlen, ami miatt kicsit negatív szájízzel csuktam be a könyvet, az a regény végi „cliffhanger”, vagyis a befejezés utolsó pillanata, amikor olyan sokkoló és megdöbbentő információval szeretnék az alkotók lehengerelni az olvasót, hogy mindenképpen kedvet kapjon a folytatáshoz is – nálam ez kissé fordítva sült el. Persze ettől függetlenül még biztosan ott leszek a következő résznél, elvégre, ha minden igaz, még idén kézbe vehetjük az Abaddon kapuját – hogy aztán remélhetőleg utána se maradjunk űropera nélkül, hiszen az amerikai kiadó immár kilenc Térség-kötetre szerződött James S. A. Corey-val. Addig is ajánlom minden sci-fi rajongónak, illetve a műfajjal még csak ismerkedőnek a magyarul megjelent köteteket: ha valaki szeretne remekül szórakozni, izgulni, nevetni és egyáltalán, élvezni egy regényt, akkor remek választás lehet a Leviatán ébredése, illetve a Kalibán háborúja.