Victoria Schwab: Felszabadulás

Nem is volt olyan régen, amikor az ifjúsági (YA) könyvek sűrűjében feltűnt egy borzasztóan izgalmas, teljesen sajátos hangú, tökéletesen egyedi történettel rendelkező, és szövegében is titkokat rejtő regény: Victoria Schwab Az Archívuma. Manapság nagyon sokan írnak azoknak a fiataloknak, akik érdeklődnek a misztikával, fantasy-elemekkel és sok-sok érzelemmel telt, nem a szorosan vett valóságos világban játszódó, komoly élményt jelentő, de meglehetősen könnyen befogadható történetek iránt. Ám ezek közt a regények közt sokszor akad olyan mű, amire az ember felnőttként inkább csak csalódással legyint rá, mert (már?) átlátja a benne szereplő kliséket, könnyedén kitalálja a történet végét, s a megjelenő problémákat inkább álproblémának érzékeli. Nem így volt azonban ez a szemtelenül fiatal (idén lesz huszonhét éves, de a regényt huszonnégy évesen publikálta!) Victoria (V. E.) Schwab könyvével, amelyet lélegzetvisszafojtva kellett olvasni, szükség volt hozzá a „na, lássuk, hogy is volt ez”-típusú, mozaikkockákat összerendezgető történetkövetésre, s amely felnőttként is úgy tudott hatni az emberre még a befejezése után hetekkel is, hogy csak na…

Most végre itt a folytatás, a Felszabadulás, amelyet a hírek szerint elég nehezen taposott ki a szerzőnőből a kiadója és rajongóinak hatalmas nemzetközi tábora – mivel ő inkább közben megjelenő más (felnőtt) regényeire koncentrált volna –, s amelyről egyelőre még nem döntetett el, hogy a nagy sikerre való tekintettel nem lesz-e mégis egy trilógia második, átvezető kötete Az Archívum folytatója-lezárója helyett… Ám ami az első legkiválóbb dolog a Felszabadulásban, hogy ez a sok vajúdási probléma egyáltalán nem látszik meg rajta. Ugyanolyan tempós, izgalmas, bonyolult szövetű és különleges regény, mint az előde volt. Amiről egyébként egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogyan lehetne folytatni: de a Felszabadulás megmutatta; nemcsak azt, hogy lehet ennek a sztorinak második kötete, de azt is, hogyan lehet jó ez a második rész.

Mert ez a második legkiválóbb dolog: annak ellenére, hogy Az Archívum kiválóan lezárult, a Felszabadulás első lapjai után pontosan ugyanabba a hangulatba csöppenünk vissza, ugyanúgy izgulhatunk, s épp ugyanannyi meglepetés érhet bennünket, mint az első kötetben. Teljes joggal érezhetjük, hogy tényleg, mennyi mindent nem tudtunk még: a folytatás nem erőltetett, hanem magától értetődő. Számos dolog derül ki például az Archívum működéséről, ami az első kötetben még homályban maradt. Láthatjuk, milyen következményekkel járhat, ha valaki olyan áldozatokat vállal a Történetek kézben tartása érdekében, mint Mackenzie. S jobban megismerhetjük az előző kötet szereplőit: Mackenzie családját, nagyapját, Wesleyt, sőt, Owent is új szemszögből láthatjuk.

Igen, Owent. Hogy hogyan, arról nem szabad írni egy ajánlóban. De szerencsére arról igen – és ez a harmadik legkiválóbb dolog – hogy a Felszabadulásnak teljesen más a hangulata és a történetszövése, mint Az Archívumnak. Az inkább egy nyomozós, a történetben szívósan előrehaladó cselekménnyel rendelkezett, a Felszabadulásban azonban inkább azon van a hangsúly, fel tudja-e dolgozni Mac mindazt, ami történt? Vajon túljuthat a Coronado emlékein, vagy a rémálmok és a lelkifurdalás megmérgezik a valódi életét is? Hogyan viseli egy kamasz, aki a mi világunkban még csak most kezdi az elitgimnáziumot, hogy egyfajta világmegváltó szerepbe kényszerült, de ezt senkivel sem oszthatja meg? Hogyan képes megfelelni egy új iskolában, amikor kisebb gondja is nagyobb, mint a beilleszkedés? S hogyan tudja megvédeni magát, amikor látszólag az Archívum világa is ellene fordul?

A regényt mindenképpen ajánlom azoknak, akik izgalmas, jó könyvet keresnek. Egy viszont biztos: Schwab feltételezi, hogy aki belekezd a Felszabadulásba, emlékszik Az Archívumra – úgyhogy, aki – Mackel ellentétben – hajlamos a felejtésre, olvassa először újra az első kötetet. Megéri!